Mindhárommal reggel 5 óra 12 perc és 6 óra között, az erdőben, a szíves ösvényen futottam össze. Ott szoktam futni. 

Az integető bácsi volt az első. Őt még nem láttam ilyen korán az erdőben, inkább délelőtt szoktam vele találkozni. Nyolcvan körüli ősz feje mellé emelt kezeivel folyamatosan integet, mint ahogy az óvódások szoktak. Hunyorogva mosolyog, hangosan, előre köszön.
– Jó napot, jó napot! - mondta most is, s nem lassítva a tempón, integetve tovább kocogott.
– Jó reggelt... - lihegtem, megpróbálva visszatartani a lélegzetem. A gyerekvasút sínjeinél voltunk éppen, ahová ma 7 perc alatt sikerült felfutnom: csupán 900 méter a távolság otthonról, de 100 méter a szintkülönbség. Pihenésként lassítottam, és utána néztem, ahogy a felkelő nap fényében csillogó sínek fölött integetve távolodott. 

Pár perc múlva az első szandálos futó jött szembe. Ezúttal cipő volt rajta, de ő volt az első, akit szandálban láttam futni. Több mint egy éve történt, akkor még csodálkoztam. Noha olvastam már róla, hogy Mexikóban divat a futószandál, amit ott használt autógumikból készítenek, addig nem láttam senkit szandálban futni. Akkor meg is állítottam, és alaposan kikérdeztem. Amerikából rendelte, sportorvosi javaslatra, térdfájás ellen. Azóta én is csak szandálban futok, térdem nem fáj, lábujjkörmeim sem potyognak le minduntalan. Mosolyogva nyugtázta szandálomat, én is derűsen bólintottam felé. Ő is két kört futott, a második találkozásnál szoktunk csak köszönni egymásnak.

Már a második kör után ereszkedtem lefelé, mikor szembe jött a cigarettázó anyuka. Nem tudom már, melyik fiam ovis- vagy iskolatársának volt az anyukája. Biztos ő sem tudta rólam, megszokásból köszönünk egymásnak, mikor találkozunk: az iskola körül, ahol cigarettázva szokott várakozni, vagy az erdőben, ahol mosolyogva szokott futni. Kitartóan jött felfelé.
– Szia!
– Szia! 

Biztonsági kamerákat szereltem Manhattan közepén egy irodában. Több napig tartott a munka. Már minden szerszám, kellék ott volt, ezért inkább metróval jártam be Queensből. Gyorsabb volt, mint autózni és parkolással sem kellett bajlódnom.

Épp hazafelé indultam, mikor eleredt az eső. És New Yorkban tényleg úgy esik, mint a filmekben. Nem volt nálam esernyő, ezért időm se volt gondolkodni, beugrottam az első üzlethelyiségbe, amelynek nyitva volt az ajtaja. És ahol épp luxusautókat árultak. Hét-nyolc csillogó verda volt a teljes berendezés, meg egy íróasztal.
- Hi! - köszöntem az asztalnál ülő nő felé, aki épp, hogy rám pillantott, s tovább pötyögtette a billentyűzetet. Nem úgy nézhettem ki, mint a tipikus vásárlója. Munkaruhában voltam, húsz dollárért vettem a bakancsomat, ötért a pufi dzsekimet. A nőnek csak a sminkje többe kerülhetett ennél.

Az eső tovább esett, elkezdtem sétálni az autók között. Kabrió Bentley, Rolls Royce Phantom, sportkocsik, Lamborghinik, Ferrarik. Az árak hat-számjegyűek, dollárban, első számjegy 4-nél nagyobb. Sétálgatok, nézelődök, egy Bentleynek kinyitottam az ajtaját, hogy lássam, mi van belül. Zöld teára emlékeztető szaga volt.

- Can I help you with something? - nézett fel a nő a képernyőről. Majd megkért, hogy ne üljek be az autóban. Finom kattanással csukódott a nehéz ajtó. Az eső nem csitult, az autókat már mind láttam, kezdtem unatkozni. Kifelé bámultam az utcára, mikor felállt a nő az asztal mögül és felém sétált.

- Have you decided yet? - mért végig gúnyosan mosolyogva.
- Yes, I think these beauties would splendidly augment my collection! Can I get a volume deal?
- Well, this is not how you buy these cars! - nevette el magát. El kellett ismernem, hogy még soha nem gondolkoztam el azon, hogy hogyan is kell luxusautót vásárolni.

Őszinte érdeklődésemet látva elmesélte, hogy egy igazi vásárlójelölt általában betelefonál az irodában és elmondja, hogy körülbelül milyen autót szeretne. Kétszemélyes sportkocsit vagy több személyeset. Mit értékel egy autóban. Mi a jelenlegi kedvence és mi volt az amiben korábban már csalódott. Ezután megegyeznek egy időpontban, mikor a kedves érdeklődő ráér pár órára. Akkor az autószalon munkatársai felpakolnak öt-hat autót egy kamionba és házhoz szállítják őket. A felkészült szakértő bemutatja őket az potenciális vásárlónak, mennek pár kört. Majd azt a két-három autót, amely jobban tetszett, otthagyják a többit visszapakolják a kamionra és visszaviszik a raktárba. Az érdeklődő aláír egy papírt, amin kötelezi magát, hogy ha bármelyik autó megsérül, fizet két-háromszázezer dollárt. Pár hét múlva telefonál az ügyfél, hogy melyik autót választotta. A szalon munkatársai a többit elhozzák, a megvásároltat a vevő kifizeti.
- This is how we do it! - fonta össze a karjait a nő.

Közben a zápor elállt, szépen megköszöntem a felvilágosítást, elköszöntem és kiléptem az esőszagú Lexingot Avenue-ra. Ma is tanultam valamit!

Reméljem, hogy a gyerekeim majd valóra váltják meg nem valósult álmaimat? Hát ezt a szívességet nem fogják megtenni nekem. De bőven kárpótolnak érte, másképp!

Lehel még nem volt három éves, de már nagylegény volt. Jó messzire el mert bóklászni, ha látótávolságon belül maradtunk. Az ismerős helyeken még annál messzebb is. Játszótéren, boltban szívesen bújócskázott, csak néha jött vissza ellenőrizni, hogy megvagyunk-e még. 

Kolozsváriként gyakran elcsodálkoztam, hogy a pestiek nem a cukrászdákban fogyasztják el a süteményeket (a tésztákat, ahogy otthon nevezzük). Becsomagoltatják és hazaviszik. Pár év után azon kaptam magam, hogy bizony én is viszek haza desszertnek valót. Egy vasárnap délelőtt Lehellel beálltunk a Koller bácsi cukrászdája előtti sorba. Ismerős volt a terep, úgyhogy Lehel szépen előrefurakodott a vitrinig.
– Ipa-apa, ipa-apa! Van bódóg bocci! Van bódog bocci! - szólt vissza vigyorogva. A Bodog boci volt a kedvence, és ezt most már mindenki tudta. Lehel egyszerűen nem tud halkan beszélni. Többen mosolyogva néztek ránk.
A sor lassan haladt, a nyugdíjas nénik élvezettel válogatták össze tálcáikat, sokszor meggondolva magukat. Lehel eddig türelmesen rátapadt a hűtőpult üvegére, elmélyülten tanulmányozta a süteményeket. Egy idő után elkezdett szép dallamosa, csengő hangon kántálni:
– Akkurva-kibaszott-életbe, akkurva-kibaszott-életbe...– Pár nappal azelőtt hallhatta ezt tőlem, mikor a szomszéd újból kirakta Kormost az udvarra, ahol az folyamatosan ugatott és vinnyogott. Most viszont mindenki tátott szájjal bámult rám. Mit tehettem? Kihúztam magam, és büszkén közöltem:
– Az én fiam!

– Ötvenkét szütyő! Ötvenkét szütyő! – kiabálta Levi boldogan. Ma is ő lett a győztes. Nekem sem kellett panaszkodnom, mindennap leszedtem a 45-48 szütyőnyi barackot. Huszonöt forintjával számolva ez napi legalább 1200 forint bevételt jelentett, ha levontuk a szállás, étkezés és buszozás költségeit.
– Ha már elbaszták nekünk a millecentenáriumi túrát, legalább valami pénzt csináljunk – mondogatta Andor, habár ő kényelmesebben nyomta, napi 30-35 szütyőnyi barackot szedett. Így hát hárman voltunk az élbolyban: Levi és Dani az első kettő, utánuk én. Megelőzni nem tudtam őket, mert Dani apja ugye a diri, Levi anyja meg apja a felügyelő tanárok, akik senkit nem engedtek előremenni a soron. Csak Levit és Danit, akik a legkönnyebben elérhető legnagyobb barackokat szépen összeszedték az érintetlen fákról. Ha én is velük tartottam, akkor rám kiabáltak, megfenyegettek, hogy levonnak a szütyőimből.

A gyümölcsös vezetői is látták, hogy mi jobban hajtunk, ezért felajánlottak nekünk plusz pénzkereseti lehetőségeket is. Amíg a többiek ebéd után sziesztáztak, mi ponyváztunk: egy traktor mögé kötött utánfutóról letekertünk egy középen kettéhasított ponyvát. Kifeszítettük egy fa jobb és bal oldalán. Az utánfutóról lenyúlt egy kar, megfogta a fát és jól megrázta, potyogott a szilva, barack, cseresznye a ponyvára, amit mi tartottuk. Majd a ponyvát szépen visszatekerte a gép az utánfutóra, a gyümölcsök egy futószalagra kerülte, onnan meg a ládákba. Két-három perc alatt végeztünk egy fával. Jó fejek voltunk, mert a többieknek is vittünk a szedett gyümölcsből. A hatvan kamasz közül, aki részt vett a munkatáborban ténylegesen tíz-tizenöten dolgoztunk. 
– Napi tíz szütyővel kell szedjen mindenki! Ne lazsáljatok! – próbáltak hajcsárkodni a tanárok, de nem sok hatása volt ennek. A legtöbben egy jutalomkirándulásként fogták fel a munkatábort. Hiszen a kolozsvári magyar elit gyerekei voltak itt, a diri és a tanárok barátainak a gyerekei. Nekik erről szólt a nyári szünet. Talán én voltam az egyedüli ebben a táborban, aki nyaranta a nagyszülei földjein dolgozott, és ezért várta, hogy véget érjen már a vakáció.
– Valahogy kihúzzuk délutánig, aztán irány a strand!
– Én ma inkább kosaraznék, kinek van rá kedve?
– Ma este is van buli a Bocaccio-ban! Jani, ma öltözz fel rendesen!
– Hehehe! Az este megszívtad, hogy nem engedtek be rövidnadrágban!
– Új útvonalt kell találjunk, hogy ma éjszaka kiszökjünk, a konyha-ablakot felfedezték és bezárták... – zengett a vidám csevegés a hátam mögött, míg vadul szedtem a barackot, és tervezgettem, hogy mire költöm majd a rengeteg pénzt, amit kapok. Életemben összesen nem volt tizennyolcezer forintom! De az is lehet, hogy húszezer is összejön! Rendes farmer, sportcipő, bicikli, walkman, táncos csizma járt a fejemben...  

Eljött az utolsó nap. Mindenki összecsomagolva a busz előtt. A tanárok az étteremben számolják a pénzt. 
– Ezt fogom megvenni! – mutatott Dani, az igazgató fia egy Nike prospektust – Ezt a tréningruhát!
– De hát ez tizenkilencezer forint! Nem is kapsz annyit!
– Huszonkétezret kapok! Kiszámoltam! 
Én meg sem mertem szólani. Tizenkilencezer hatszázhuszonöt forint! Ennyit kapok majd! Nagyon boldog voltam, inkább felkaptam egy labdát és kosárra dobtam, míg a tanárok befejezik a pénzosztást.

Nagy sokára bemehettünk az étkezőben. Földi, az igazgató még mindig bekötött kulcscsontokkal hosszasan dumált, kisebbségi sorsról meg összetartásról. Nem nagyon tudtam odafigyelni a szavaira. Egyfelől az izgalom miatt, hogy mikor kapom meg a pénzemet, másfelől az egyre növekvő rossz érzés miatt, amit próbáltam elhessegetni. Nagy csattanásra riadtam fel. Földi Dani, az igazgató fia földhöz vágta a székét, és kirohant. Levi, a tornatanárnő fia utána. Én meg csak ültem, és úgy éreztem, beszarok. A legtöbben meg derűsen vihorásztak, amíg sorba álltak Földi előtt, hogy átvegyék a borítékjukat. 

Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt. Pécs utcáit jártam, kezemben egy felbontatlan boríték. A nevem volt ráírva, és egy összeg: négyezer százhuszonöt forint. Nagy nehezen sikerült összeraknom, mi történt. A hatvan barackszedőnek fele sem szedte meg a napi tíz szütyőt. Ami fedezte volna a szállás, étkezés és buszozás költségeit. Ezért a pénzből, amit a gyümölcsöstől kaptunk, először levonták mindenkinek a költségét. Majd kitalálták, hogy kisebbség összetartás címszó alatt mindenki vigyen haza legalább háromezer forintot. Ezt is levonták. Ami maradt, azt meg igazságosan elosztották, teljesítmény alapján. Dani ezt hamarabb megértette, ezért vágta oda a székét. Azt, hogy én szütyőnként az ígért 25 forint helyett csak 5-öt kaptam, azt csak most számoltam ki. 

Mikor visszaértem a kollégiumhoz már minden csomag a buszban volt, Dani meg vidáman kosarazott az új Nike ruhájában.
– A tanárok fejenként tízezret kaptak, apám nekem adta az ő részét! – válaszolt kérdő tekintetemre. Szó nélkül visszafordultam a buszhoz, kivettem a zsákomat.
– Majd stoppolok – vetettem oda Földinek, és köszönés nélkül otthagytam. 
– Várj, veled jövök! – rohant utánam Andor. – Stoppoljunk Baja felé, meglátogathatjuk a csajt, akivel összejöttem tavaly a tánctáborban!

Két nappal később Kolozsváron, a magyar színház melletti bizsnyicárhoz vittem a megmaradt négyezer forintomat, hivatalosan akkor még nem lehetett váltani. 
–  ... száztízezer, száztizenegyezer, száztizenkétezer! – számolta át előttem a lejt – Tessék! Itt van mind!
– Köszönöm! – adtam oda a forintot.
Csak otthon derült ki az ügyes bűvésztrükk: nyolcvanezer lejjel maradtam három heti kemény munka után! Kipótoltam, és vettem belőle egy pár jó minőségű Clujana cipőt. Makkosat.

– Tóni harmadik lett, Kinga dicséretet kapott, és... – szívem gyomromban vert, éreztem pisilni kell...
– ... és Roli tovább jutott! Megy Szekszárdra, a magyarországi döntőre! – újságolta boldogan Bögöziné. Mindig is kedvence voltam, most meg valóságos dicshimnuszt zengett rólam. Jól esett. Igaz, páran az osztályból irigykedve néztek, de az is jól esett. 

Tizenhárom éves voltam, két éve történt a forradalom, jártunk már egyszer Magyarországon a családdal, ettünk igazi finom fagyit, ittunk Coca-Colát. De ez most más volt. Egyedül kellett mennem. Szülők nélkül. Saját útlevéllel. És itt kezdődtek a bonyodalmak.

Akkoriban kezdtek megnyílni a határok, de az embereknek még nem volt útlevelük. Óriási sorok voltak az útlevélosztálynál. Édesapám reggel ötkor már beállt a sorba, délben hazatelefonált, hogy már közeledik, menjek én is. A fényképeket ne felejtsem. Nagyon bénán néztem ki azokon a képeken. Iskolából hazafelé menet a Bolyai utcai fényképésznél készíttettem. Ingem gallérja össze-vissza gyűrve, hajam borzos, az egész kép egy nagy orr meg egy nagy ádámcsutka. Undorodva nézegettem a sorban az útlevélosztály előtt. Az este hat órás zárás előtt pár perccel sikerült benyújtani a kérvényt.
– Majd kitesszük a kapura, mikor lehet érte jönni – rakta el dossziémat az ügyintéző.
– Mégis mennyi idő? Egy hónap múlva versenyre kell menjen a gyerek – kérdezte édesapám.
– Két-három hét – jött a nem túl meggyőző válasz.

– Mi lesz, ha mégsem készül el addig? – kérdeztem, ahogy lefele gyalogoltunk a Szamos felé.
– Majd beszélek Máriánnal a hármas lépcsőházból, neki van ismerőse az útlevélosztályon, majd elintézi.
– Jó, beszéljél, mert biztos, hogy addig nem készül el.
– Holnap beszélek. Van még fényképed?
– Igen, még van négy.
– Kettő elég lesz. Még jó, hogy eltettem két nyomtatványt – vett ki a zsebéből néhány összegyűrt papírlapot. – Otthon töltsd ki ezeket is.

Félórás kerülő volt az útlevélosztály, de mindennap arrafelé mentem. A nevemet egyszer sem láttam kiírva a kapura. Márián sem jelentkezett. Egyszer rám is kiabált, mikor három nappal az indulás előtt bekopogtam hozzá.
– Nem tudom, mikor lesz meg. Odaadtam az ismerősömnek a  papírjaidat, majd szól, amikor mehetsz az útlevélért! Most meg sipirc! – csapta be az ajtót.

– Nem fogok menni sehova. Nem lesz meg addig az útlevelem. – szipogtam, miközben csomagoltam a hátizsákomba.
– Megpróbállak átvinni az enyémmel – mondta édesanyám. Akkoriban a szülői útlevelekben fel lehetett tüntetni a gyerekeket is. Azelőtt nyáron is így mentünk magyarba.
– Nem fognak átengedni, már lejárt az útleveled! – mondta édesapám.
– Akkor is, megpróbálom. Ha te már nem voltál képes elintézni még ennyit sem! Bezzeg, mikor elvitted Máriánt Zilahra, akkor nagy barát volt, de most nem képes segíteni neked! Mert soha semmit nem tudsz elintézni! – tört ki egy újabb veszekedés.

– Ma lett kiállítva ez az útlevél? – kérdezett gyanakodva a határőr.
– Igen... – válaszoltam vinnyogó mutáló hanggal.
– Mindjárt kiderül – mondta nem túl biztatóan és visszament az irodába. Fél óra múlva jött csak elő.
– Nagykutya lehet az apád, hogy vasárnap reggel ki tudta ezt állíttatni! – adta vissza az útlevelemet. 

Huszonnyolc évvel később épp Szovátról mentünk be autóval Kolozsvárra. Az állomás felé kanyarodtunk, hogy elkerüljük a dugót. 
– Na itt lakott az útlevélosztály igazgatója – mutatott édesapám az egyik házra.– Neki köszönheted, hogy lett útleveled, amikor versenyezni mentél Magyarországra.
– Jó, hogy most mondod – lassítottam, hogy jobban szemügyre vehessem a házat. Tipikus falusi kockaházvolt, amire ráhúztak még egy emeletet. Előtte pár centi széles járda és óriási forgalom. Annak idején úri helynek számított, de ma már élhetetlen.
– A vágóhíd téri piacnál állt egy cáca két zsák krumplival. Autóval voltam, megkérdeztem, elvihetem. Azt mondta, hogy a férje már fél órája érte kellett volna jöjjön, azt várja. Elhoztam ide haza, akkor mondta, hogy a férje az útlevélosztályon dolgozik.
– Ez mikor történt?
– Vagy egy évvel azelőtt. hogy neked útlevél kellett volna. De mikor Márián kitolt velünk, akkor eljöttem ide, becsengettem, hogy hátha tudnak segíteni. Kiderült, hogy közben a nő férje lett az igazgató az útlevélosztályon. Egyet telefonált, majd szólt, hogy vasárnap reggel várnak engem. Tíz perc alatt kész is lett az útleveled.