– Babai Domokos precíz ember! – mondta magáról Babai Domokos lakóközösségi gyűlésen, mikor valamit elvállalt, a péknél, amikor húsz deka apróval fizetett, a bölcsődében szerdán és pénteken háromnegyed négykor, mikor unokájáért becsengetett. A bankban, mikor nyugdíját felvette. A postán, mikor a sárga csekkeket befizette. Mosogatás után, mikor a tökéletesen elrendezett edényszárítót szemlélte. És általában mindig és mindenhol, ahol elsüthette.

– Babai Domokos precíz ember! – mormogta maga elé dühösen, és megkocogtatta az autó fedélzeti számítógépének LCD kijelzőjét.  Egy éve vette szép citromsárga Opel Corsáját. Pontosabban napos sárgadinnye színűt, ahogy a kézikönyv precíz áttanulmányozása közben megtudta. A fedélzeti számítógép kezeléséről szóló fejezetet többszöri nekifutás után sikerült csak megérteni. A jobb oldalsó bajuszkapcsoló végének a csavargatásával különböző információkat lehet a kis fekete képernyőn megjeleníteni. Megnyugvással töltötte el szívét valahányszor az átlagfogyasztásra kapcsolva meglátta a 6,3 liter per 100 kilométeres értéket. Ha viszont kigyúlt a tankolásra figyelmeztető lámpa, Babai Domokos határozott mozdulattal átkapcsolta a fedélzeti számítógépet, hogy lássa, hány kilométert tud még megtenni az autó tartályában levő benzinnel. Legtöbbször 73 kilométert mutatott ilyenkor a kijelző. Néha 74-et. Igaz, történt egyszer, hogy csak 65 kilométert jelzett a műszer. El is vitte rögtön Babai úr a szervizbe az autót, ahol udvariasan kiröhögték. Fiatal szerelők algoritmusról, dinamikáról és külső körülményekről beszéltek neki, de tulajdonképen kiröhögték. Precíz jobbra-balra, prrrtrr-prrrtttrr fogcsikorgatással emlékszik vissza arra a napra Babai Domokos. De most más történt:
– Harmincegy után harminckettő? Nem lehetséges! – dörmögte, újból megkocogtatva a kijelzőt. Mióta elindult a Savoya Parktól a számítógép visszaszámlálását figyelte: harmincnyolc... harminchét... harminchat kilométerre elég még a benzin. De harmincegy után újból harminckettő következett! Majd rövidesen újból harmincegy. Babai úr halántékán lüktetni kezdett egy ér, forróság öntötte el arcát. Korábban kiszámolta, hogy pontosan huszonnyolcnál fog megállni tankolni. Erőlködve próbált koncentrálni, hogy menet közben újraszámolja, de az eredmény csak egy meglehetősen csapadékosra sikerült szellentés lett. 
– Harmincegy.. Harmincegy... Ha-ar-minc egy! – dohogott Babai Domokos. – Megállj csak, te jómadár! Al-go-ri-tus! Packázz anyáddal, te...

Noha a benzinre való tizenhatezer forint ötszázat már odakészítette a kesztyűtartóba, Babai Domokos nagy gázzal elhajtott a Shell kút mellett, el a Népliget mellett, egyenesen haza. Többször is lemérte, pontosan 15 kilométerre lakott a Népligettől. Otthon megdöbbenve látta, hogy a fedélzeti számítógép még mindig harmincegyet mutatott. Leállította a motort, majd újraindította. Körbeforgatta a bajuszkapcsoló végét:
– Átlagfogyasztás... Átlagsebesség... Megtehető távolság... Harmincegy!!! – meglehetősen nyugtalanul aludt azon az éjszakán Babai úr.

Reggel feleségével, Babainé Zemniczki Teklával a telekre indultak. A csomagtartóban a régi tévéhez koccantak az üres kompótos üvegek, amint Babai úr idegesen becsapta az ajtót.
– Még mindig harmincegy! – elszántan átkapcsolt az átlagfogyasztásra, a 6 egész 3 liter per száz kilométerből próbálva erőt meríteni az úthoz. Eldöntötte, még azért sem tankol. Nem. 28 kilométer a telekig, ott van egy ötliteres kanna tele benzinnel a fűnyíró számára, azzal hazajönnek. – Majd csak kimozdulsz te onnan... Harmincegy!

[...]

– Baj van, Domi, baj van? – nézett felesége Babaira. Vastag szemüvege mögül fürkészte férjét. – Nem tetszel nekem, te Domi! Már tavaly óta nem! Mióta levittük a kicsitévét a telekre, azóta mintha... nem is tudom, megharagudtál? Hozzuk vissza, mit bánom én, nézd megint a konyhában, csak ne legyél mindig ilyen búvalbaszott! Horvátországban is végig, mintha murok lett volna a seggedben! Csak lógattad az orrod, hogy mindenkinek elment a kedve mindentől, csak ha rád nézett! Ekkora hisztit egy büdös tévé miatt!
– Mondtam már, nem a tévé miatt! – fakadt ki Babai úr, s csak a fogai közt sziszegte, alig halhatóan: – Harmincegy... még mindig harmincegy!
– Mit motyogsz? Nem értem!
– Har-minc-egy! A kurva életbe! Mondom, hogy harmincegy! – csapott mérgesen a kormányra Babai Domokos.
– Mi harmincegy? – ráncolta a homlokát felesége.
– Harmincegy kilométer van még a tankban! Az harmincegy!
– Jó, hát akkor állj meg tankolni, de ne kiabálj rám! Vén kujon, úgyis tudom... – harapta el a szót az öregasszony, s megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a férje nem figyelt rá. Babai Domokos arca ugyanis felderült: indexelt, dudált, tekerte a kormányt, öt méteren váltott három sávot, és behajtott egy Mol kúthoz.
– Miért itt álltál meg? Nem jobb a Shell? – csodálkozott Babainé. Kissé ledöbbent, mikor a férje szó nélkül kinyitotta a kesztyűtartót és vigyorogva egy vastag köteg pénzt emelt ki onnan. Babai becsapta az ajtót, majd fütyörészve tankolni kezdett.
– Háromszázhuszonnégyezer hétszáz, a Vartás matricákat gyűjti? – kérdezte a kasszás lány.
– Nem gyűjtöm – Válaszolt Babai úr, majd egy kötegben, számolatlanul letette a pontos összeget a pultra.
– Köszönöm, megvan! – szólt a lány, miután megszámolta a pénzt. – Jó nagy tankja van annak a kicsi sárga autónak... Hétszázhatvan liter?! – nyújtotta vigyorogva a blokkot. – Viszlát!
– Hétszázhatvannégy! Hétszázhatvannégy liter.Viszont látásra! – bólintott Babai Domokos, miután ellenőrizte az összeget a nyugtán.

Az autó mellé érve gondosan elrendezte ingét a nadrágba, majd izgatottan beült.
– Hatszáznyolcvanöt.
– Micsoda? – mosolyodott el felesége, látva, hogy az ő precíz Domija mégsem változott át végérvényesen egy bumbujpuruj savanyú öreg trottyá. Babai Domokos indított. Várt egy kicsit, hogy a tank szintjelző mutatója felkússzon a maximumig, majd diadalmasan mutatott az LCD kijelzőre:
– Hatszáznyolcvanöt! Még hatszáznyolcvanöt kilométer van a tankban! Babai Domokos precíz ember! – mondta, hónapok óta először. Visszaállt a világ a rendes, kiszámítható kerékvágásba. Nyugodtan, magabiztosan kapcsolta be a biztonsági övet. Felesége, mint anya a csintalan fiára úgy nézett rá. Az ő precíz Domijára. 

A híd nevét időközben átírták Rákóczinak. Az alábbi sorokat nem.

A Mester utcai Praktiker mellett négy sávon zúgnak az autók a Lágymányosi híd irányába. A hídra csak a középső két sáv fér fel. A másik kettő, mint héj a banánról, elkanyarodik jobbra, illetve balra. 

A hídra felhajtó két sáv ma reggel 6 óra után pár perccel is tele volt autóval. Egy fél busznyi türelmetlen ember, egyenként tonnás pléhdobozba csomagolva feszülten eregette a füstöt. Tibor, bordó Méganejában hirtelen jött felindulással kikerülte őket: vigigdöngetett az üres jobb oldali sávon, s még mielőtt az elkanyarodott volna, egy békésen ácsorgó kamion elé próbált bevágódni. Jobbról.

• De zöldre váltott a lámpa.
• A kamion elindult.
• Tibor visszakapta a kormányt.
• Padlógázzal bőgette a motort.
• Megpillantotta a vészesen közeledő járdaszegélyt.
• Ütését már a gyomrában érezte.
• Feszülten gázolt tovább.

Miliméterekre a járdakőtöl és a kamiontól, imbolygó farú bordó Méganjával sértetlenül felhajtott a hídra.
– AKKURVAÉLETBE-AKKURVAÉLETBE, ordította torka szakadtából. Elsápadt arra a gondolatra, hogy mit szólna felesége, ha nem sikerült volna ez az őrült manőver. Három éve nem nyaraltak, az angol használtruhaboltból öltözködnek, és még két évig kell fizetni a Mégane részleteit!

Bal szeme alatt idegesen remegett a bőr, érezte, amint egy izzadságcsepp fut végig az ing alatt az oldalán. A telefonjáért nyúlt, hogy felhívjon valakit, bárkit, akire elkékülten üvölthet...
– A HÍD UTÁN KANYARODJON JOBBRA, MAJD ÁLLJON MEG ! A BORDÓ RENAULT MÉGANE A HÍD UTÁN KANYARODJON JOBBRA, MAJD ÁLLJON MEG ! Most vette csak észre a mellette haladó villogó lámpájú rendőrautót.
– DÖGÖLJ MEG! - üvöltötte, dühösen maximumra tekerte a rádiót, félrecsapta a tükröt, amely az éppen felkelő Nap fényével vakította.

Nagy ívben lekanyarodott a hídról, épp zöld volt a lámpa, átment, jobbra fordult, behúzta kéziféket, lekapcsolta a motort. Visszaállította a tükröt, amiben már látta is a rendőrt, ahogy kiszáll a még mindig villogó autójából. Nyújtozott egyet, ráérősen lépegetett, majd beszólt Tiborhoz, a bordó Mégane lassan leereszkedő ablakán.
– Jó reggelt kívánok! Személyit, forgalmit, vezetői jogosítványt!
Tibor némán, vértelenné szorított ajkakkal adta át az iratokat. Milliméteresre vágott hajszállai között apró izzadságcseppek jelentek meg, gyémántokként szikráztak a napfényben. A rendőr észrevette, és egy pillanatra abbahagyta a fütyörészést.
– Kérem, szálljon ki. Fogyasztott alkoholt? – folytatta a jogosítvány tanulmányozását.
Tibor kelletlenül szállt ki, kínosan ügyelve, hogy vasalt inge és nadrágja ne gyűrödjön. A magas, borostás rendőrre meredt, aki visszadta az iratokat.
– Nem – vékony fejhangjától mintha megijedt volna, megköszörülte a torkát, majd mélyebb hangon folytatta. – Nem ittam semmit.
– Jól van, maga Petőfi Sándor! Lássuk, csak, mit mutat a szonda! – babrált az övén a rendőr.
– Petőfi?! – ráncolta Tibor a homlokát, és hunyorogva nézett fel a rendőrre, aki háttal állt a Napnak és a talán még vakítóbban csillogó Dunának.
– Hát maga sem ágyban, párnák közt fog meghalni! – vigyorgott a rendőr, s kilátszottak az elszíneződött fogtömései és a gyuladt ínye.
– Hát az nem biztos... – vigyorgott kényszeredetten Tibor.
– De igen! – sötétedett el a rendőr arca. Kibiztosítotts fegyverét, s finoman Tibor homlokára helyezte a csövét. Meghúzta a ravaszt. Tibor a dörrenést már nem hallotta.
A bordó Mégane szélvédőjén a vér vörösen felízzott a felkelő nap fényében.

Bumm.