A híd nevét időközben átírták Rákóczinak. Az alábbi sorokat nem.
A Mester utcai Praktiker mellett négy sávon zúgnak az autók a Lágymányosi híd irányába. A hídra csak a középső két sáv fér fel. A másik kettő, mint héj a banánról, elkanyarodik jobbra, illetve balra.
A hídra felhajtó két sáv ma reggel 6 óra után pár perccel is tele volt autóval. Egy fél busznyi türelmetlen ember, egyenként tonnás pléhdobozba csomagolva feszülten eregette a füstöt. Tibor, bordó Méganejában hirtelen jött felindulással kikerülte őket: vigigdöngetett az üres jobb oldali sávon, s még mielőtt az elkanyarodott volna, egy békésen ácsorgó kamion elé próbált bevágódni. Jobbról.
• De zöldre váltott a lámpa.
• A kamion elindult.
• Tibor visszakapta a kormányt.
• Padlógázzal bőgette a motort.
• Megpillantotta a vészesen közeledő járdaszegélyt.
• Ütését már a gyomrában érezte.
• Feszülten gázolt tovább.
Miliméterekre a járdakőtöl és a kamiontól, imbolygó farú bordó Méganjával sértetlenül felhajtott a hídra.
– AKKURVAÉLETBE-AKKURVAÉLETBE, ordította torka szakadtából. Elsápadt arra a gondolatra, hogy mit szólna felesége, ha nem sikerült volna ez az őrült manőver. Három éve nem nyaraltak, az angol használtruhaboltból öltözködnek, és még két évig kell fizetni a Mégane részleteit!
Bal szeme alatt idegesen remegett a bőr, érezte, amint egy izzadságcsepp fut végig az ing alatt az oldalán. A telefonjáért nyúlt, hogy felhívjon valakit, bárkit, akire elkékülten üvölthet...
– A HÍD UTÁN KANYARODJON JOBBRA, MAJD ÁLLJON MEG ! A BORDÓ RENAULT MÉGANE A HÍD UTÁN KANYARODJON JOBBRA, MAJD ÁLLJON MEG ! Most vette csak észre a mellette haladó villogó lámpájú rendőrautót.
– DÖGÖLJ MEG! - üvöltötte, dühösen maximumra tekerte a rádiót, félrecsapta a tükröt, amely az éppen felkelő Nap fényével vakította.
Nagy ívben lekanyarodott a hídról, épp zöld volt a lámpa, átment, jobbra fordult, behúzta kéziféket, lekapcsolta a motort. Visszaállította a tükröt, amiben már látta is a rendőrt, ahogy kiszáll a még mindig villogó autójából. Nyújtozott egyet, ráérősen lépegetett, majd beszólt Tiborhoz, a bordó Mégane lassan leereszkedő ablakán.
– Jó reggelt kívánok! Személyit, forgalmit, vezetői jogosítványt!
Tibor némán, vértelenné szorított ajkakkal adta át az iratokat. Milliméteresre vágott hajszállai között apró izzadságcseppek jelentek meg, gyémántokként szikráztak a napfényben. A rendőr észrevette, és egy pillanatra abbahagyta a fütyörészést.
– Kérem, szálljon ki. Fogyasztott alkoholt? – folytatta a jogosítvány tanulmányozását.
Tibor kelletlenül szállt ki, kínosan ügyelve, hogy vasalt inge és nadrágja ne gyűrödjön. A magas, borostás rendőrre meredt, aki visszadta az iratokat.
– Nem – vékony fejhangjától mintha megijedt volna, megköszörülte a torkát, majd mélyebb hangon folytatta. – Nem ittam semmit.
– Jól van, maga Petőfi Sándor! Lássuk, csak, mit mutat a szonda! – babrált az övén a rendőr.
– Petőfi?! – ráncolta Tibor a homlokát, és hunyorogva nézett fel a rendőrre, aki háttal állt a Napnak és a talán még vakítóbban csillogó Dunának.
– Hát maga sem ágyban, párnák közt fog meghalni! – vigyorgott a rendőr, s kilátszottak az elszíneződött fogtömései és a gyuladt ínye.
– Hát az nem biztos... – vigyorgott kényszeredetten Tibor.
– De igen! – sötétedett el a rendőr arca. Kibiztosítotts fegyverét, s finoman Tibor homlokára helyezte a csövét. Meghúzta a ravaszt. Tibor a dörrenést már nem hallotta.
A bordó Mégane szélvédőjén a vér vörösen felízzott a felkelő nap fényében.
Bumm.
