You're serving. You're not a servant. Serving is a supreme art. God is the first servant. (La vita è bella)
Az erősebb vigyáz a gyengébbre. A felnőtt a gyerekre. A fiatal az öregre. Az autós a biciklisre. A bringás a gyalogosra. Próbálom ezt életbe ültetni, gyerekeimnek megtanítani. Elvárnám, hogy ezt más is betartsa, de hülyeség lenne erre alapozni. Még akkor, is ha "járna", hogy vigyázzon rám, aki épp erősebb. Például a zebránál.
A bátorság, a vagányság és az elvek olyanok mint a fing: az ember tartja, amíg bírja. Mióta feleségem, és tőle gyerekeim vannak, szinte kizárólag csak bicikliúton és járdán bringázok. Több, hajszálon múló baleset miatt jobb belátásra tértem. Hiába van nekem igazam, ha ennek ellenére agyongázolnak. Hagyom, menjenek, már dühös sem vagyok. Néha.
Maradjunk a zebránál. Ötösben gurul szépen az autó, bihajbasznádig szabad az út, gyalogos bénáz az járdaszélen: persze, hogy ezerből egy soför sem fékez le, integet fél percig, mire a másik feleszmél, és méltóztatik átvonszolni a seggét, hogy majd egye-e-e-e-es, ke-e-e-e-tte-e-e-es, há-á-á-á-rmassal elindulhasson. Én sem állok meg mindig. De szabad út csak az autóreklámokban létezik. Legtöbbször áll a dugó, vagy tíz méterrel odébb piros a lámpa. És az autós akkor sem áll meg a zebránál, hogy átengedje a gyalogost! Inkább beletapos a gázba, hogy ő menjen át elsőnek. S aztán le is fékez, s két percig nem is mozdulhat. De ő nyert. Erősebb volt, és legyőzött egy gyengébbet. Talán mert őt is nemrég legyőzte egy nálánál erősebb, és a frusztrációját így nyomja tovább. Ugyanakkor semmit sem nyert: a lámpa nem váltott hamarabb zöldre, a céljához sem érkezett meg hamarabb, szén-dioxidból sem lett kevesebb a levegőben. Tét nélküli győzelem.
Ma reggel is a szokásos koreográfia ment: iskolánál puszi, "jók legyetek!", gurultam tovább bringámmal a járdán. Lassan szlalomoztam az iskola felé igyekvők között. Így is lehagytam az összes autóst, aki a dugóban füstölgött. Állt az egész utca: 36 ember a kereszteződésig! Fél buszt sem töltöttek volna meg amúgy, de hát ha nekik ez az életcéljuk, hogy dugóban ücsörögjenek... A főúton is természetesen gyök-kettő az átlagsebesség, a lámpáig újabb 30-40 ember szagolja egymás kipufogógázát és saját szellentését. Jobbra kanyarodtam, után még száz méter a járdán az átjáróig, ahol átmehetek a túlsó oldalon futó bringaútra. Szokásom szerint lassan gurultam a zebra felé, szemkontaktus a sofőrrel, aki int vagy bólint, de legalább lassít, vagy nem indul, ha már áll. Ha leszállnék a bringáról, tíz másodperc lenne, amíg áthaladok, gurulva csak kettő. Win-win. Hát ma nem ez történt. A rövidre nyírt huszonéves srác a fehér furgonban szúrt egy egyest, megbőgette a szívódízelt és fél centire az első kerekemtől átvágott előttem a zebrán. Az autós sáv a zebra és a lámpa közt tele, így a buszsávban döngetett tovább, talán 30-40 métert, mert ott már az is bedugult. Nyugodtabb nem lettem. A bringaúton rögtön utolértem a zebra-bajnokot, lassítottam és integetni kezdtem neki. Észrevett, s a nonverbális "Mi van baz'meg?!" csak úgy világított belőle. Elegánsan puszit dobtam neki, és gurultam tovább. Igen, letekerte az ablakot, és igen, azt ordította utánam.
Pár száz méterrel odébb pirosra váltott előttem a lámpa, megálltam.
– Jól kezdődik a hétfő reggel! – ért utol mosolyogva egy versenybringás srác. Nem tudtam válaszolni, mert az úttestről ismerős hang ordibált felém azt is.
– Siettél a piros lámpához?! – kiáltottam vissza, s még egy puszit dobtam felé. Ordibált még ezt-azt, majd elhajtott. rnb513, jegyeztem fel a rendszámát. Újabb harminc méter után előztem le, de már nem foglalkoztam vele. Azon gondolkodtam, hogy az ő korában az ő helyében nagy valószínűséggel én is ugyanúgy viselkedtem volna.
