Reméljem, hogy a gyerekeim majd valóra váltják meg nem valósult álmaimat? Hát ezt a szívességet nem fogják megtenni nekem. De bőven kárpótolnak érte, másképp!
Lehel még nem volt három éves, de már nagylegény volt. Jó messzire el mert bóklászni, ha látótávolságon belül maradtunk. Az ismerős helyeken még annál messzebb is. Játszótéren, boltban szívesen bújócskázott, csak néha jött vissza ellenőrizni, hogy megvagyunk-e még.
Kolozsváriként gyakran elcsodálkoztam, hogy a pestiek nem a cukrászdákban fogyasztják el a süteményeket (a tésztákat, ahogy otthon nevezzük). Becsomagoltatják és hazaviszik. Pár év után azon kaptam magam, hogy bizony én is viszek haza desszertnek valót. Egy vasárnap délelőtt Lehellel beálltunk a Koller bácsi cukrászdája előtti sorba. Ismerős volt a terep, úgyhogy Lehel szépen előrefurakodott a vitrinig.
– Ipa-apa, ipa-apa! Van bódóg bocci! Van bódog bocci! - szólt vissza vigyorogva. A Bodog boci volt a kedvence, és ezt most már mindenki tudta. Lehel egyszerűen nem tud halkan beszélni. Többen mosolyogva néztek ránk.
A sor lassan haladt, a nyugdíjas nénik élvezettel válogatták össze tálcáikat, sokszor meggondolva magukat. Lehel eddig türelmesen rátapadt a hűtőpult üvegére, elmélyülten tanulmányozta a süteményeket. Egy idő után elkezdett szép dallamosa, csengő hangon kántálni:
– Akkurva-kibaszott-életbe, akkurva-kibaszott-életbe...– Pár nappal azelőtt hallhatta ezt tőlem, mikor a szomszéd újból kirakta Kormost az udvarra, ahol az folyamatosan ugatott és vinnyogott. Most viszont mindenki tátott szájjal bámult rám. Mit tehettem? Kihúztam magam, és büszkén közöltem:
– Az én fiam!
