– Észak-Koreában?
– Nem, a déliben. Szöulban.
– Mit kerestél te ott?
– Dolgoztam. Metrót vezettem laptoppal az ölemben.
– Metrót? Nem szoftveres vagy? Mi közöd neked a metrókhoz?
– Én is fejlesztettem azt a szoftvert, ami az automata vonatok fékezését vezérli...
– Külön szoftver csak a fékezésre?
– Aha, nagyon stinci-fici. Elbaszol benne valamit, s az eredményt a hírekben látod, sérültekkel, halottakkal. Szóval jól le kellett tesztelni a programot. Ráadásul Szöulban annyira zsúfoltak a peronok, hogy üvegfalakat építettek, ne potyogjanak az emberek a sínekre. Ezért fontos, hogy a metró mindig úgy álljon meg, hogy az ajtói a peron-ajtóknál legyenek.
– Mert másképp nem lehet kiszállni...
– Pontosan.
– Igen, ültem a laptoppal az ölemben, ami a metró vezérlő-számítógépére volt dugva. Rögzítettem a menet-adatokat, megállási pontosságot, vészfékeztem, indítottam a vonatot, ilyenek... Megállt a metró az állomáson, a tömeg nekitódult, de az ajtók nem nyíltak ki. Értetlenül bámulták, hogy egyedül ülök az egész vonatban, fehér ember, nyomogatom a laptopomat... Ez ment napi 14-16 órát, körbe-körbe a 2-ös metró vonalán.
– Miért, kör-alakú az a metró-vonal?
– Igen, 43 megálló, kétszer megy át a Han folyón. Megvan vagy 35 kilométer...
– Nem teljesen egyedül, volt szép kíséretem... Az elején a helyi partner-cégtől is jött valaki, később már csak a metrósok, szakszervezetesek, biztonságiak... 25-30-an voltak, egyikük sem beszélt angolul! Végigdőltek a padokon és aludtak. De jó fejek voltak, hoztak üdítőt meg kaját, háromszög alakú bibimbapot. Az fantasztikus volt!
– Bibi-micsoda?
– Bibimbap. Hasonlít szusira, csak háromszögű. Szárított algába van bebugyolálva, van benne főtt rizs, a közepében meg töltelék: hal, uborka, kimcshi...
– Kimcshi? Az meg mi?
– Olyan, mint a savanyított káposzta erős pistával... Mindenhez azt eszik, van káposztából, retekből, répából, algából, mindenből... Nagyon rá lehet kattanni, valahogyan erjesztik, kicsit pezseg... Budapesten is kapható pár helyen, szoktunk is vásárolni.
– Nem voltak furcsák a koreaiak? Azt hallottam, kissé, izé...
– Háát... Volt pár izé, kulturális különbség. Nem feltétlenül rossz! Az elején furcsa volt, hogy az utcán a csajok szelfiztek velem! Az még furcsább, hogy nem csak a csajok!
– Neee! Csak úgy?!
– Igen, volt, aki tudott pár szót angolul, de legtöbben csak annyit, hogy "hello"! Mosolyogtak, mellém álltak... Meg lehet szokni! Pedig akkor még szakállam sem volt. Állítólag úgy még egzotikusabb lettem volna számukra. Amúgy végig az volt az érzésem, hogy gyerek játszanak felnőttesdit. Az egyik kollégám, Mr. Whang, az idősebbik, 42 éves volt, de úgy nézett ki, mint egy 14 éves kölyök, a többiek is mind tiniknek tűntek.
– Mr. Whang? Nem tegeződtek?í
– Próbáltam, de nem sikerült. Egymást is miszterezik. Mr. Whang, Mr. Choi, Mr. Hyon...
– Sok francia pékség van, de ehetetlenül édes minden, még a bagett is... Meg amerikai gyorsétteremek...
– Szeretik a mekit?
– Valószínű, mert nagyon sok van belőle. Viszont furcsa, hogy csak csajok vagy párok járnak oda. Ha két pasi együtt bemegy egy mekibe, Burger King-be vagy Pizza Hut-ba, buzinak nézik őket!
– Akkor hol lehet csajozni? Diszkóban?
– Passz, diszkóban nem voltam, de az egyik munkatársam, Mr. Choi beavatott, hogy megy ott a csajozás!
– Tinderen?
– Nem éppen... Vak-randiznak. Nem szokás leszólítani ott a csajokat, még ha ismerős vagy munkatárs, akkor sem. A család és az ismerősök vakrandikat szerveznek, ez a Mr. Choi is akkoriban hetente kettő-három ilyenre is ment. Kávézóban vagy mekiben találkozott a csajokkal, vitt piros meg fehér rózsát, tulipánt, mikor mit... Arról ismerték meg!
– Ne hülyíts! Ilyen nagyapám se csinált már!
– Nekem Mr. Choi ezt mesélte...
– S mi történt egy ilyen vak randin?
– Találkoztak, kávéztak, beszélgettek... Ha bejöttek egymásnak, megbeszéltek újabb időpontot, moziba, koncertre mentek, majd hotelszobába...
– Vakrandi után hotelszoba?! Tudnak ezek valamit!
– Hát amíg ott voltam, Mr. Choi-nak ez egyszer sem sikerült...
– Vagy nem mondta el!
– A pop-zenéjük nekem túl nyálas, a rock meg olyan óvodás... Amúgy nem rossz, hoztam is haza pár válogatás-cédét, igaz, azóta sem hallgattam...
– A rádióban mi megy?
– Furcsa, hogy ugyanaz a szar, mint nálunk, de mégis más... Valahogy más sorrendbe teszik be a számokat, vagy másképp keverik... Nem tudom, de valahogy az az érzésed, hogy még mindig a nyolcvanas években vagy...
– Bruce Lee-t nézik a tévében?
– Azt nem láttam. De vannak nekik is szappanoperáik, mindenki azt nézi a telefonján a metrón. Este tíz után meg minden csatornán csak horror megy! És bőrradír-reklámok! Izzadó nők meg pacákok dörzsölik magukat, és mutogatják, mennyi bőrt hámoztak le magukról! Undorítóbb, mint a horror filmek...
– Pont, mint mi a keletiekkel. Nem tudnak különbséget tenni az európai nyelvek között. Meg voltak győződve, hogy én német vagyok, és németül beszélek telefonon, még akkor is, amikor magyarul...
– Miért gondolták, hogy német vagy?
– Mert német cég küldött ki, német óradíjat fizettek értem a koreaiak...
– S te azt meg is kaptad?
– Egy nagy lófaszt.
– Meg kell szokni, hogy nem tudnak nemet mondani. Ha olyan kérdést tettem fel, amire nem lett volna a válasz, szemrebbenés nélkül igennel válaszoltak.
– Honnan tudtad, mikor mondanak igazat?
– Az elején nem tudtam, utána megtanultam saját káromon, hogy keresztkérdéseket tegyek fel, ha valamire igennel válaszolnak.
– Mi történt?
– Tudtam, hogy valamilyen ünnep miatt szabadnap lesz az egész országban, de mivel a sok metrózás miatt elmaradtam az adminisztrációval, be szerettem volna menni az irodába, hogy behozzam a lemaradást. Ezért kulcsot akartam kérni. Persze nem mondták azt, hogy nem adnak nekem kulcsot, azt sem, hogy nem mehetek be az irodában, inkább az ifjabb Mr. Whang megígérte, hogy reggel ő majd beenged. Kérdeztem, hogy biztos, mert, hogy másnap ünnepnap. Biztos, biztos, másnap 9-kor az irodánál lesz, és beenged. Ebben maradtunk, másnap reggel közel egy órányi utazás után megérkezek az irodához, várok negyed kilencig, senki. Telefonálok, ifjabb Mr. Whang nem veszi fel. Idősebb Mr. Whang nem veszi fel. Mr. Choi nem veszi fel... Háromnegyed tízkor feladtam, visszaindultam a szállodába...
– Mi lett ezután?
– Az ünnep után kérdőre is vontam őket, mire csodálkozva tárták szét a karjukat: de hát ünnepnap volt, nem tudtam?!
– Hát azt tényleg nem bírják. Van egy fajta gyenge rizspálinkájuk, a szodzsu, na attól seperc alatt be tudnak rúgni.
– Voltál velük piálni?
– Igen, egyszer elvittek egy hagyományos vacsorára. A vendéglő bejáratánál akváriumban úszkáltak a halak, abból kellett választani, nyersen hozták be, mérgező szép, üvegszerű algán tálalva... Földön kellett ülni, meg minden...
– Én attól kikészülnék! Mármint a földön üléstől...
– Nekem sem ment valami fényesen a törökülés. Egy idő után muszáj volt oldalt tegyem a lábaimat, erre mindenki röhögött, hogy úgy ülök, mint egy nő! Én meg rajtuk röhögtem, hogy fél perc alatt becsiccsentettek.
– Ott minden étteremben az asztal közepén ott egy kis gáztűzhely, borotvahab-flakon méretű gáztartállyal. Félig készen hozzák ki a kaját, azon fő meg. A húst meg teljesen nyersen kapod, neked kell megsütni.
– Legalább kést villát használnak?
– Egy fenét. Csak pálcikáik vannak, igaz nem fából, hanem rozsdamentes acélból. De nem kerekek vagy szögletesek, hanem laposak! Képzelheted, az elején mit szenvedtem, amíg meg tudtam valamit enni velük!
– Kanál sincs?
– Az szerencsére van.
– Legalább annyi...
– És csípősen esznek?
– Az nem kifejezés! Az első este nagyon megszívtam! Még másnapos voltam a 13 óra repüléstől, dolgoztam vagy 10 órát, rettenetesen éhes voltam! Rendeltem kézzel-lábbal valamit, ami disznóhúsnak tűnt, rizzsel. Erre kihozták a főtt rizst, pácolt nyers húst és a kis gáztűzhelyt, hogy grillezgessek! Meg a lapos pálcikákat! A rizst egyből benyomtam, bénáztam a pálcikákkal, meg a hússal. Amint egy darab hús megsült, ettem volna, de túl forró volt még, miután meghűlt, akkor meg annyira csípett, hogy nem tudtam megenni, rizsem nem volt már, a sör, amit ittam rá, a szénsav miatt csak fokozta a csípősséget! S közben olyan éhes voltam, hogy kopogott a szemem!
– A hagyományos vacsorán? Főleg halat. Lepényhalat, amelyiknek a fej egyik oldalán van mind a két szeme.
– Az úszkált kint az akváriumban?
– Igen, az frissen nagyon finom volt, még nyersen is. Szárítva is eszik, az utcán mindenhol árulják.
– Milyen az?
– Jó, szárítva is ettem, nagyon ízlett. De itt nyersen hozták be, úgy is ettem, kimcshivel, meg az asztal közepén fortyogó levesbe is mártogattam, így egyből meg is főtt. Persze, a helyiek kiröhögtek.
– Azért mentél oda, hogy kiröhögjenek?
– Úgy látszik... De a legfurcsább az egészben az volt, hogy pont a cég igazgatója mellé ültettek, akivel addig nem is találkoztam. Ő egy szót nem tudott angolul, én épp, hogy köszönni megtanultam koreaiul, szóval nem nagyon társalogtunk, néha koccintottunk. Néhány pohár szodzsu után egyszer csak szépen kézen fogott, kezét az enyémre tette az asztalon, és kedvesen rám mosolygott.
– Legalább jó nő volt?
– Egy fenét, férfi volt, és szerintem megvolt vagy ötven éves! Kétségbeesetten néztem a többiekre, a mellettem ülő szerencsére tudott angolul, megkérdeztem, mi a fene ez?! Mosolyogva gratulált, hogy az igazgató megfogta a kezemet, mind azt hajtogatta: Great honor, this is a very great honor for you!
