– Ötvenkét szütyő! Ötvenkét szütyő! – kiabálta Levi boldogan. Ma is ő lett a győztes. Nekem sem kellett panaszkodnom, mindennap leszedtem a 45-48 szütyőnyi barackot. Huszonöt forintjával számolva ez napi legalább 1200 forint bevételt jelentett, ha levontuk a szállás, étkezés és buszozás költségeit.
– Ha már elbaszták nekünk a millecentenáriumi túrát, legalább valami pénzt csináljunk – mondogatta Andor, habár ő kényelmesebben nyomta, napi 30-35 szütyőnyi barackot szedett. Így hát hárman voltunk az élbolyban: Levi és Dani az első kettő, utánuk én. Megelőzni nem tudtam őket, mert Dani apja ugye a diri, Levi anyja meg apja a felügyelő tanárok, akik senkit nem engedtek előremenni a soron. Csak Levit és Danit, akik a legkönnyebben elérhető legnagyobb barackokat szépen összeszedték az érintetlen fákról. Ha én is velük tartottam, akkor rám kiabáltak, megfenyegettek, hogy levonnak a szütyőimből.
A gyümölcsös vezetői is látták, hogy mi jobban hajtunk, ezért felajánlottak nekünk plusz pénzkereseti lehetőségeket is. Amíg a többiek ebéd után sziesztáztak, mi ponyváztunk: egy traktor mögé kötött utánfutóról letekertünk egy középen kettéhasított ponyvát. Kifeszítettük egy fa jobb és bal oldalán. Az utánfutóról lenyúlt egy kar, megfogta a fát és jól megrázta, potyogott a szilva, barack, cseresznye a ponyvára, amit mi tartottuk. Majd a ponyvát szépen visszatekerte a gép az utánfutóra, a gyümölcsök egy futószalagra kerülte, onnan meg a ládákba. Két-három perc alatt végeztünk egy fával. Jó fejek voltunk, mert a többieknek is vittünk a szedett gyümölcsből. A hatvan kamasz közül, aki részt vett a munkatáborban ténylegesen tíz-tizenöten dolgoztunk.
– Napi tíz szütyővel kell szedjen mindenki! Ne lazsáljatok! – próbáltak hajcsárkodni a tanárok, de nem sok hatása volt ennek. A legtöbben egy jutalomkirándulásként fogták fel a munkatábort. Hiszen a kolozsvári magyar elit gyerekei voltak itt, a diri és a tanárok barátainak a gyerekei. Nekik erről szólt a nyári szünet. Talán én voltam az egyedüli ebben a táborban, aki nyaranta a nagyszülei földjein dolgozott, és ezért várta, hogy véget érjen már a vakáció.
– Valahogy kihúzzuk délutánig, aztán irány a strand!
– Én ma inkább kosaraznék, kinek van rá kedve?
– Ma este is van buli a Bocaccio-ban! Jani, ma öltözz fel rendesen!
– Hehehe! Az este megszívtad, hogy nem engedtek be rövidnadrágban!
– Új útvonalt kell találjunk, hogy ma éjszaka kiszökjünk, a konyha-ablakot felfedezték és bezárták... – zengett a vidám csevegés a hátam mögött, míg vadul szedtem a barackot, és tervezgettem, hogy mire költöm majd a rengeteg pénzt, amit kapok. Életemben összesen nem volt tizennyolcezer forintom! De az is lehet, hogy húszezer is összejön! Rendes farmer, sportcipő, bicikli, walkman, táncos csizma járt a fejemben...
Eljött az utolsó nap. Mindenki összecsomagolva a busz előtt. A tanárok az étteremben számolják a pénzt.
– Ezt fogom megvenni! – mutatott Dani, az igazgató fia egy Nike prospektust – Ezt a tréningruhát!
– De hát ez tizenkilencezer forint! Nem is kapsz annyit!
– Huszonkétezret kapok! Kiszámoltam!
Én meg sem mertem szólani. Tizenkilencezer hatszázhuszonöt forint! Ennyit kapok majd! Nagyon boldog voltam, inkább felkaptam egy labdát és kosárra dobtam, míg a tanárok befejezik a pénzosztást.
Nagy sokára bemehettünk az étkezőben. Földi, az igazgató még mindig bekötött kulcscsontokkal hosszasan dumált, kisebbségi sorsról meg összetartásról. Nem nagyon tudtam odafigyelni a szavaira. Egyfelől az izgalom miatt, hogy mikor kapom meg a pénzemet, másfelől az egyre növekvő rossz érzés miatt, amit próbáltam elhessegetni. Nagy csattanásra riadtam fel. Földi Dani, az igazgató fia földhöz vágta a székét, és kirohant. Levi, a tornatanárnő fia utána. Én meg csak ültem, és úgy éreztem, beszarok. A legtöbben meg derűsen vihorásztak, amíg sorba álltak Földi előtt, hogy átvegyék a borítékjukat.
Nem emlékszem pontosan, hogy mi történt. Pécs utcáit jártam, kezemben egy felbontatlan boríték. A nevem volt ráírva, és egy összeg: négyezer százhuszonöt forint. Nagy nehezen sikerült összeraknom, mi történt. A hatvan barackszedőnek fele sem szedte meg a napi tíz szütyőt. Ami fedezte volna a szállás, étkezés és buszozás költségeit. Ezért a pénzből, amit a gyümölcsöstől kaptunk, először levonták mindenkinek a költségét. Majd kitalálták, hogy kisebbség összetartás címszó alatt mindenki vigyen haza legalább háromezer forintot. Ezt is levonták. Ami maradt, azt meg igazságosan elosztották, teljesítmény alapján. Dani ezt hamarabb megértette, ezért vágta oda a székét. Azt, hogy én szütyőnként az ígért 25 forint helyett csak 5-öt kaptam, azt csak most számoltam ki.
Mikor visszaértem a kollégiumhoz már minden csomag a buszban volt, Dani meg vidáman kosarazott az új Nike ruhájában.
– A tanárok fejenként tízezret kaptak, apám nekem adta az ő részét! – válaszolt kérdő tekintetemre. Szó nélkül visszafordultam a buszhoz, kivettem a zsákomat.
– Majd stoppolok – vetettem oda Földinek, és köszönés nélkül otthagytam.
– Várj, veled jövök! – rohant utánam Andor. – Stoppoljunk Baja felé, meglátogathatjuk a csajt, akivel összejöttem tavaly a tánctáborban!
Két nappal később Kolozsváron, a magyar színház melletti bizsnyicárhoz vittem a megmaradt négyezer forintomat, hivatalosan akkor még nem lehetett váltani.
– ... száztízezer, száztizenegyezer, száztizenkétezer! – számolta át előttem a lejt – Tessék! Itt van mind!
– Köszönöm! – adtam oda a forintot.
Csak otthon derült ki az ügyes bűvésztrükk: nyolcvanezer lejjel maradtam három heti kemény munka után! Kipótoltam, és vettem belőle egy pár jó minőségű Clujana cipőt. Makkosat.
