Éjfél után fél egyre teljesen berekedtem, a beleimnek is sok volt már a hideg fagyi, azaz fagyasztott tejsodó.
– Nem, ez nem fagyi, ez annál sokkal finomabb, lágyabb. Tejsodó. Igen. Sodó.- mondtam már háromszáznegyvenhetedszer, az utolsó vásárlónak. Délután négykor kezdtem. Jodie először egy géphez osztott be:
– Három kar van, vanília, csoki és eper. Ide tartod alá a tölcsért. Egy csavarás, kettő, három vagy négy. Ennyit kérhet a vevő. Ötöt nem lehet, mert az már eldől. Ha kérnek rá csokireszeléket, színes bizbaszokat vagy csokiöntetet, akkor kicsit összehuppantod - rutinosan feltolta a tölcsért a levegőbe, majd gyorsan lehúzta, a négy csavarásnyi fagyi, izé sodó kissé szélesebb lett, azzal gyorsan belelógatta az egészet egy vödör csokireszelékbe, forró csokoládéba majd egy újabb vödör színes bizbaszba.
– Ez a tied - nyújtotta át a remekművet. Igyekeztem minél gyorsabban elfogyasztani a hat dollárnyi ajándékot.
– Most te próbáld meg! - tolt a gép elé, majd odaszólt a kasszásoknak, hogy csak kicsiket kérjenek tőlem.
Az első elég jól sikerült, két csavarás volt, nem kértek rá semmit. A második már ünnepélyesen rátottyant a színes bizbaszos veder tetejére. Jodie résen volt, a gép elé tolt egy felmosóvedret, hogy abba tegyem azt, ami nem sikerül.
– Jó munkát! - mosolygott biztatóan, majd magára csukta az irodának nevezett fél ruhásszekrénnyi kis odú ajtaját.
Hát azt a huszonöt literes vedret én félóra alatt megtöltöttem.
– Ajajj, ez így nem lesz jó! - dugta ki a fejét Jodie az irodából. Gyere, lássam, hogy bánsz a kasszával! Itt ütöd be, hány csavarás volt, ez a reszelék, öntet, ez a bizbasz gombja, minden egyes tölcsér után ütsz egy subtotal-t, ha több tölcsér volt, akkor többször, a végén egy total-t, majd beütöd, hogy mennyi pénzt adnak, aztán egy OK-t. Ekkor kinyílik a pénzes fiók, letéped ezt a cetlit, rajta van a kiszámolt visszajáró összege is, azt is odaadod a vevőnek, becsukod a fiókot. Ennyi, világos?
– Igen, értem - válaszoltam csökkent magabiztossággal. Zárásig a kasszánál is maradtam. Jodie többször is megállt a hátam mögött, elégedetten figyelte, hogyan püfölöm a gépet, csupán arra kért, hogy akkor is mosolyogva mondjam el, hogy mi is az a sodó, amikor ötödször kérdezi azt meg ugyanaz az ember.
Mosolyom nem volt őszinte, mikor az utolsó vevőnek odaadtam a visszajárót, becsuktam a kassza fiókját, majd hátraléptem, hogy Jodie átszámolja a pénzt. A többi kasszás már szedelőzködött, ők rendben voltak, Jodie már átszámolta a kasszájukat.
– 5 dollárig nincs gond, ha több a hiány, akkor levonja a csekkedből - kaptam az értesítést, amíg Jodie kinyomtatta az összesítést, majd átszámolta a pénzt. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Akik indulásra elkészültek, még nem indultak. Akik elindultak, visszajöttek. A három kasszás és az öt tölcsértöltögető mintha teniszmeccset nézne, hol Jodie-ra, hol rám bámult csodálkozva.
– Maximum kétszer szokta átszámolni - súgtak hátulról.
Jodie negyedszer is átszámolta a kasszámat. Kérdően nézett rám, mire egy vedernyi olvadt fagyi, izé, tejsodó határozottságával léptem közelebb.
– Nem tudom, hogy csináltad - nézet fel Jodie őszinte csodálkozással - de negyven dollárral több van a kasszában!
