Hol volt, hol nem volt, hetedhét iPad-ező óvodáson túl, telefonjuk fölé kétrét görnyedő pattanásos felsősökön innen, boldogan élt egy negyedikes. Kisöccsével bakalódott, szüleit és tanítóit idegesítette, úgy, ahogy az egy egészséges negyedikeshez illik. Megszámlálhatatlan fociskártyája szerteszét hevert az ágya alatt, könyvei, mocskos zoknijai és gatyái társaságában. Jól is érezte magát negyedikesünk, csak a mobiltelefonokat nézte sóvárogva, és a mobiltelefonozókat irigykedve:
- a szüleit
- a nagyszüleit
- a tanárait
- a szomszédokat
- a járókelőket az utcán
- a buszon, villamoson és metrón meg mindenkit
De főleg azokat az osztálytársait, akiknek a szülei megengedték, hogy mobiltelefonjuk legyen.
Az ő szülei általában hagyták, hogy telefonjaikat nyomogassa, még játékokat is tettek azokra. De hát az nem az övé volt! Nem vihette magával az ágyba meg a vécére. És főleg az iskolába nem, hol szünetben és ügyeletben játszhatna rajta.
– Majd, ha tizennégy éves leszel! - mondogatták.
– Nyenyenye… - fintorgott negyedikesünk, és megígértette szüleivel, hogy legközelebb, mikor egy plázába járnak, fél órát eltölthet egy telefonboltban, ahol a kiállított csilivili telókat nyomogathatja az eladók “nagy” örömére.
Ez a negyedikes fiú tisztázatlan körülmények között kifogta az aranyhalat. Ment a szokásos alkudozás, visszaengedés. Az első kívánság: egy “limited” Ronáldós fociskártya. Rögtön meg is kapta. A második kívánsággal már óvatosabb volt. Elég aranyhalas mesét és viccet olvasott már, hogy tudja: a kívánság nem játék!
– Legyen egy fekete Huawei P30 Pro telefon, SIM-kártyával és végtelen mobil-Internettel! - jelentette ki diadalmasan. Száját még be sem csukhatta, már el is tátotta: ott volt kezében a mobil! Vadiúj, még a védőfólia is rajta! Izgatottan bekapcsolta, tapogatta, nyomogatta! Szelfit készített ötszázat! Lassított videón ugrált, grimaszkodott, nyelvet öltött! Rajzolt magának vámpírfejet, farkasfejet, pókemberfejet, bohócfejet, cápafejet, még kakifejet is!
Boldogan rohant haza, ahol majdnem elkövette azt a hibát, hogy öccsének megmutassa a telóját.
– Még mit nem! Jól beárul majd, és elveszik tőlem! Vagy, ami még rosszabb, nem árul be, és zsarol, hogy adjam neki is! - gondolta, és féltett kincsét zoknis fiókja mélyére dugta. De gondolatai folyamatosan körülötte jártak! Házi feladatait lassan, és rengeteg hibával írta meg. Levert egy tányért, magára öntötte a tejet, fogkeféjére édesanyja drága szemránckrémét nyomta - az összeset, ami a tubusban volt.
– Mi van ezzel a gyerekkel? Talán szerelmes? - csodálkoztak a szülei.
Végre ágyba bújhatott! Úgy érezte, százezer óra telt el, amíg öccse elaludt. De akkor végre! Elővette a telefont, bebújt a takaró alá, bedugta a fülhallgatót, és!!! Ahányszor csak rábökött a telefonra, mindig valami csodálatos történt! Térképek nyíltak meg, műholdfelvételek! YouTube videókon ismeretlenek estek nagyokat a jégen vagy verekedtek ketrecbe zárva, Pam kutyáék parodizáltak és kalandoztak! És a játékok! Abból rengeteg volt! Minecraft, Angry Birds, minyon-rohangálós, autós, repülős, tankos, lövöldözős, verekedős! Szegény Honfoglaló tök uncsi azokhoz képest! Semmit nem aludt, és reggel szédelegve rohant az iskolába, hogy eldicsekedhessen szerzeményével! Ő volt a nap hőse! Minden szünetben körülötte csoportosult az egész osztály! Igaz, hogy kapott két fekete pontot és órákon majdnem elaludt, de ő volt a menő! Őt irigyelte mindenki! Baromi jó érzés volt!
Ebédelni sem ment, inkább feltette a telefonjára a Viber-t és a WhatsApp-ot! Csatlakozott a Cool Fiúk zárt csoporthoz, amit osztálytársai hoztak létre. Gyorsan megosztotta a vámpíros szelfijét, kapott is rá rögtön húsz lájkot! Boldog volt!
– Jujj, egy vámpír! - rajongták körbe a lányok is.
– Honnan tudjátok? - kérdezte meglepetten.
– Van beépített kémünk, cool fiúcska! - vihogták.
Boldog napok és éjszakák következtek. A mobiltelefon minden egyes érintést csodálatos látvánnyal és hanghatással jutalmazott! Mindig történt valami érdekes! És közben jöttek a fontosabbnál-fontosabb üzenetek a barátoktól:
- A mekiben vagyok, mosolygós fej
- Ülünk a dugóban, sírós fej
- A lányok mind hülyék! Nyelvöltős szmájli
- Nézem az Exathlont
- Én is
- Én is, fotó a tévéről
- Laci szereti Zsuzsát, szív, szív, szív, csók
- Nem is szeretem, mérges fej
- De igen
- Hihi!
- Szerelmes!
De egyszer csak valami történt. Nem tudott belépni a Cool Fiúk csoportba. Mindenki a vállát vonogatta:
– Nem én hoztam létre a csoportot, nem tudom, ki zárt ki...
Viszont a háta mögött nagyokat röhögtek, ha odament, zavartan elhallgattak. Nem tudta, mi történik, igaz, nem is nagyon érdekelte. Ott volt a telefonja, boldogan játszhatott rajta.
Egyszer jött egy üzenet, ismeretlen feladótól:
– Atya-gatya! - és csatolva a fénykép, amin ő épp tesiórára átöltözve egy szál alsóban áll az öltözőben. Nagyon fájt neki, szégyellte magát. Dühös volt, de ugyanakkor tehetetlennek érezte magát. Gyomra kavargott, gyorsan vécére kellett üljön.
– Szia gatya! - kiabálták után az iskolában a folyosón.
– Megmutatod a gatyádat? - kacarásztak a felsősök.
– Gatya, gatya - csúfolták még az elsősők is, jól ráérezve, hogy ezzel hatalmuk van egy negyedikes fölött.
Sehol nem volt nyugalma. Letörölte a Vibert a telefonról, WhatsApp-on jöttek a gúnyolódások. Azt is letörölte, jöttek SMS-ben. Letiltott egy telefonszámot, jött egy másikról. Azt sem tudta, kitől. Mióta megpofozta azt az osztálytársát, aki szemtől szembe le-atyagatyázta, azóta egyre több. Már mobiltelefonozni sem volt kedve, rettegett a zaklató üzenetektől. Focizni, kosarazni is hiába próbált, korábbi társai már nem akartak vele játszani. Este a takaró alatt nem telefonozott, hanem keservesen sírt.
Már-már ott tartott, hogy bevallja a telefont a szüleinek, amikor nagy koppanással leesett az ágyból, és felébredt.
– Csak álmodtam! Jajj, de jó! Hurrá! - újjongott. De azért gyorsan megnézte a zoknis fiókot, nincs-e benne a telefon. Nem volt. Örült is, meg bánta is. Azon tűnődött, hogy kell-e egyáltalán egy negyedikesnek mobiltelefon?!
