1995, Ősz
– Roli, Andor! Óra után gyertek be a tanáriba! - kiáltott ránk a tornatanárnő. "Most meg mit csináltunk?!" - néztünk össze egy pillanatra, de még tíz perc volt csak a kosarazásból, vállat vontunk, és inkább azzal foglalkoztunk. A lányok a tornaterem sarkában egy padon ültek, többen elmélyülten beszélgettek, mások unottan néztek maguk elé. A tanárnő kiáltására többen kárörvendve néztek fel, végre most ránk került a sor, a Magas, Ügyes Fiúkra, akikért a annyira oda volt a harsány negyven körüli tornatanárnő. "Egyre hájasabb, karácsonyra levághatjuk!" - röhögött rajta (akkor még-) férje a Bábes parkban a többi Magas, Ügyes Atlétikaedzővel. A tanárnő meg a szegény tini lányokra nyomta tovább frusztrációit, alázta őket az osztály előtt olyan feladatokkal, amelyeket nem tudtak elvégezni, még akkor is, ha éppen menstruáltak.
– Nem csináltatok semmi rosszat, nyugi. - fogadott minket tornaterem melletti kis tanári szobában. Nyáron lesz egy túra, Vereckétől Ópusztaszerig. Főleg gyalog, de lesz lovaglás és csónakos rész is. A tizenegyedikesek közül titeket javasoltalak. Akartok menni?
Persze, hogy akartunk. Ötszáz kilométer, két hét Magyarországon!
– Ezt holnapig írassátok alá a szüleitekkel és adjátok le a titkárságon. Az 1500 forintot fizeti majd az iskola. - nyújtotta át a jelentkezési űrlapokat.
1996, Nyár
– Csókolom, érdeklődnék, hogy az igazgató úr elküldte-e már a jelentkezésünket a millecentenáriumi túrára? - dugtam be a fejem sokadszorra a titkárságra. Eddig azzal ráztak le, hogy Földi épp megbeszélésen van, nem ér rá, most ment el forintot váltani. Hónapok teltek, többször is felajánlottuk Andorral, hogy az összegyűjtött zsebpénzünkből adunk 1500 forintot, csak ne késsük le a jelentkezési határidőt.
– Igen, elküldte - nézett rám a titkárnő, de tekintete mégis rosszat sejtetett. De már túl késő volt, egy szatmári iskolából hamarabb jelentkeztek, be is fizették a jelentkezési díjat. Ők mennek.
Andor tenyere nagyot csattant a titkárság ajtaján a hátam mögött. Ő egy kosaras tábort mondott le a túra miatt, én az első balatoni jutalom-kirándulásomat. Igaz, hogy az elmúlt hat évben majdnem mindig első vagy második tanuló voltam, de valahogy mindig Bagi ment el Zánkára meg Kacsu, még akkor is, ha nekem volt jobb a médiám.
Órák teltek el, míg Földi végre kijött az irodájából. Kelletlenül, de szóba állt velünk. Nem emlékszem, hogy elnézést kért volna. Hunyorogva vigyorgott, mint mindig, amikor hatalmas mancsával a lányok felső karját erősen megszorítva tolta őket felelni a táblához.
– Nem is baj, ha nem mentek a vereckei túrára, cserébe elmehettek három hétre Pécsre, barackot szedni. Még pénzt is kaptok, ingyen mehettek a strandra is, gyertek, szólok, hogy vegyenek fel titeket is a listára! - és már tolt is be a titkárságra. Hallottunk azelőtt is a barackszedésről, de nem szívesen beszélt róla senki. Főleg a résztvevők nem. Akárcsak a balatoni jutalomtáborok, ez sem volt kihirdetve. Erről is csak a pilások tudtak. Nekem csak az jutott, hogy megverjenek a románok, amikor magyarul beszéltem a blokk előtt, meg, hogy második legyek egy magyar irodalmi versenyen országos döntőjén. Szüleimnek nem voltak megfelelő kapcsolataik ahhoz, hogy a pár éve megnyílt határon át csordogáló lehetőségekről értesüljenek.
– Ti is jösztök Pécsre? Jajj de jó lesz! - ugráltak körül jólértesülve azok, akik pár napja még félrenéztek, ha a barackszedésről kérdeztem őket.
