Mindhárommal reggel 5 óra 12 perc és 6 óra között, az erdőben, a szíves ösvényen futottam össze. Ott szoktam futni.
Az integető bácsi volt az első. Őt még nem láttam ilyen korán az erdőben, inkább délelőtt szoktam vele találkozni. Nyolcvan körüli ősz feje mellé emelt kezeivel folyamatosan integet, mint ahogy az óvódások szoktak. Hunyorogva mosolyog, hangosan, előre köszön.
– Jó napot, jó napot! - mondta most is, s nem lassítva a tempón, integetve tovább kocogott.
– Jó reggelt... - lihegtem, megpróbálva visszatartani a lélegzetem. A gyerekvasút sínjeinél voltunk éppen, ahová ma 7 perc alatt sikerült felfutnom: csupán 900 méter a távolság otthonról, de 100 méter a szintkülönbség. Pihenésként lassítottam, és utána néztem, ahogy a felkelő nap fényében csillogó sínek fölött integetve távolodott.
Pár perc múlva az első szandálos futó jött szembe. Ezúttal cipő volt rajta, de ő volt az első, akit szandálban láttam futni. Több mint egy éve történt, akkor még csodálkoztam. Noha olvastam már róla, hogy Mexikóban divat a futószandál, amit ott használt autógumikból készítenek, addig nem láttam senkit szandálban futni. Akkor meg is állítottam, és alaposan kikérdeztem. Amerikából rendelte, sportorvosi javaslatra, térdfájás ellen. Azóta én is csak szandálban futok, térdem nem fáj, lábujjkörmeim sem potyognak le minduntalan. Mosolyogva nyugtázta szandálomat, én is derűsen bólintottam felé. Ő is két kört futott, a második találkozásnál szoktunk csak köszönni egymásnak.
Már a második kör után ereszkedtem lefelé, mikor szembe jött a cigarettázó anyuka. Nem tudom már, melyik fiam ovis- vagy iskolatársának volt az anyukája. Biztos ő sem tudta rólam, megszokásból köszönünk egymásnak, mikor találkozunk: az iskola körül, ahol cigarettázva szokott várakozni, vagy az erdőben, ahol mosolyogva szokott futni. Kitartóan jött felfelé.
– Szia!
– Szia!
