– Tóni harmadik lett, Kinga dicséretet kapott, és... – szívem gyomromban vert, éreztem pisilni kell...
– ... és Roli tovább jutott! Megy Szekszárdra, a magyarországi döntőre! – újságolta boldogan Bögöziné. Mindig is kedvence voltam, most meg valóságos dicshimnuszt zengett rólam. Jól esett. Igaz, páran az osztályból irigykedve néztek, de az is jól esett.
Tizenhárom éves voltam, két éve történt a forradalom, jártunk már egyszer Magyarországon a családdal, ettünk igazi finom fagyit, ittunk Coca-Colát. De ez most más volt. Egyedül kellett mennem. Szülők nélkül. Saját útlevéllel. És itt kezdődtek a bonyodalmak.
Akkoriban kezdtek megnyílni a határok, de az embereknek még nem volt útlevelük. Óriási sorok voltak az útlevélosztálynál. Édesapám reggel ötkor már beállt a sorba, délben hazatelefonált, hogy már közeledik, menjek én is. A fényképeket ne felejtsem. Nagyon bénán néztem ki azokon a képeken. Iskolából hazafelé menet a Bolyai utcai fényképésznél készíttettem. Ingem gallérja össze-vissza gyűrve, hajam borzos, az egész kép egy nagy orr meg egy nagy ádámcsutka. Undorodva nézegettem a sorban az útlevélosztály előtt. Az este hat órás zárás előtt pár perccel sikerült benyújtani a kérvényt.
– Majd kitesszük a kapura, mikor lehet érte jönni – rakta el dossziémat az ügyintéző.
– Mégis mennyi idő? Egy hónap múlva versenyre kell menjen a gyerek – kérdezte édesapám.
– Két-három hét – jött a nem túl meggyőző válasz.
– Mi lesz, ha mégsem készül el addig? – kérdeztem, ahogy lefele gyalogoltunk a Szamos felé.
– Majd beszélek Máriánnal a hármas lépcsőházból, neki van ismerőse az útlevélosztályon, majd elintézi.
– Jó, beszéljél, mert biztos, hogy addig nem készül el.
– Holnap beszélek. Van még fényképed?
– Igen, még van négy.
– Kettő elég lesz. Még jó, hogy eltettem két nyomtatványt – vett ki a zsebéből néhány összegyűrt papírlapot. – Otthon töltsd ki ezeket is.
Félórás kerülő volt az útlevélosztály, de mindennap arrafelé mentem. A nevemet egyszer sem láttam kiírva a kapura. Márián sem jelentkezett. Egyszer rám is kiabált, mikor három nappal az indulás előtt bekopogtam hozzá.
– Nem tudom, mikor lesz meg. Odaadtam az ismerősömnek a papírjaidat, majd szól, amikor mehetsz az útlevélért! Most meg sipirc! – csapta be az ajtót.
– Nem fogok menni sehova. Nem lesz meg addig az útlevelem. – szipogtam, miközben csomagoltam a hátizsákomba.
– Megpróbállak átvinni az enyémmel – mondta édesanyám. Akkoriban a szülői útlevelekben fel lehetett tüntetni a gyerekeket is. Azelőtt nyáron is így mentünk magyarba.
– Nem fognak átengedni, már lejárt az útleveled! – mondta édesapám.
– Akkor is, megpróbálom. Ha te már nem voltál képes elintézni még ennyit sem! Bezzeg, mikor elvitted Máriánt Zilahra, akkor nagy barát volt, de most nem képes segíteni neked! Mert soha semmit nem tudsz elintézni! – tört ki egy újabb veszekedés.
– Ma lett kiállítva ez az útlevél? – kérdezett gyanakodva a határőr.
– Igen... – válaszoltam vinnyogó mutáló hanggal.
– Mindjárt kiderül – mondta nem túl biztatóan és visszament az irodába. Fél óra múlva jött csak elő.
– Nagykutya lehet az apád, hogy vasárnap reggel ki tudta ezt állíttatni! – adta vissza az útlevelemet.
Huszonnyolc évvel később épp Szovátról mentünk be autóval Kolozsvárra. Az állomás felé kanyarodtunk, hogy elkerüljük a dugót.
– Na itt lakott az útlevélosztály igazgatója – mutatott édesapám az egyik házra.– Neki köszönheted, hogy lett útleveled, amikor versenyezni mentél Magyarországra.
– Jó, hogy most mondod – lassítottam, hogy jobban szemügyre vehessem a házat. Tipikus falusi kockaházvolt, amire ráhúztak még egy emeletet. Előtte pár centi széles járda és óriási forgalom. Annak idején úri helynek számított, de ma már élhetetlen.
– A vágóhíd téri piacnál állt egy cáca két zsák krumplival. Autóval voltam, megkérdeztem, elvihetem. Azt mondta, hogy a férje már fél órája érte kellett volna jöjjön, azt várja. Elhoztam ide haza, akkor mondta, hogy a férje az útlevélosztályon dolgozik.
– Ez mikor történt?
– Vagy egy évvel azelőtt. hogy neked útlevél kellett volna. De mikor Márián kitolt velünk, akkor eljöttem ide, becsengettem, hogy hátha tudnak segíteni. Kiderült, hogy közben a nő férje lett az igazgató az útlevélosztályon. Egyet telefonált, majd szólt, hogy vasárnap reggel várnak engem. Tíz perc alatt kész is lett az útleveled.
