– Van csilis, szusis és sima – mutattam utolsó három pár tiszta zoknimat Timnek a Nagy Bejelentés hajnalán. Négy harminckor indultunk, hogy hatra leérjünk Davosba. Még rendbe kellett szedni a pavilont, héttől már a legtöbbünknek találkozója volt.
– Köszi, jó lesz a sima – vette ki a kezemből a zoknit Tim s már iszkolt vissza a szobájába ahol a gyerekei s felesége aludtak szerteszét egy órási franciaágyon. A farmer, póló, cipzáros pulcsi ott lógott egy széken. Nekem még inget kellett vasalnom. Jó volt a kontraszt, mikor megjelentünk: a sok öltöny között könnyű volt észrevenni a borzos, lezser Timet. A Nagy Bejelentés közben is öten ültek a pulpituson. A világ összes tévéje, újságja ezt a képet hozta le. Kiskosztümös, öltönyös, nyakkendős Világvezetők közt az újságírók kérdéseire válaszolgat Tim a cipzáros pulcsijában, farmerben, futócipőben és az én utolsó előtti-előtti tiszta zoknimban.
Száz fokot mutatott a szauna hőmérője. Hajnali kettő körül járt az idő. Az emeleten mindenki megkönnyebbülten beszélgetett, iszogatott. Jól ment a Nagy Bejelentés, egész nap özönlött a tömeg a pavilonunkba, rengeteg újságíró is jött. De érkeztek élelmes sízők a környező falvakból is, akik rájöttek, hogy a gazdasági világcsúcs alatt Davos teljesen megtelik, de a sípályák teljesen üresek. Még éjfélkor is ott nyomult nálunk pár kockázati befektető, úgy kellett őket kitessékelni. De a rusztikus szaunában csak egyedül voltam. Több száz éves svájci parasztházban laktunk, a sok év alatt annyit toldozták-foldozták, hogy most már öt szinten van vagy tíz szoba, húsz ember simán befér, interneten foglalható. Már negyed órája izzadtam a szaunában, merülődézsát keresve nyitogattam az ajtókat. Az egyik az udvarra nyílt. Gyorsan derekam köré tekertem egy törülközőt és kiléptem. A ház egy domboldalon van, lábam előtt szédítően mély völgy, jobbra magas csúcsok. A két-három méteres hó mesésen szikrázott a holdfényben, végtelen csillag sziporkázott az égen. Fotón szuper giccses lenne a látvány, ami elém tárult. A kristálytiszta levegőt csak a testemről párolgó izzadság homályosította valamennyire. Az ajtó mellett mínusz 23 fokot mutatott a hőmérő. Ajajj, jó lenne visszamenni! Nem vettem észre, mikor csukódott be az ajtó, de kinyitni már nem tudtam. Megráztam, de a tömör fa ajtó szilárdan állt, betörni esélytelen.
– Hééé! Hahóóó! – kiáltottam a két emelettel fölöttem levő terasz irányába. De most épp senki sem cigizett ott. Kezdtem kétségbeesni. Csurom vizesen, egy száll törülközőben hány percig bírhatom a hideg éjszakában? Újból az ajtót ráztam, döngettem. Semmi. Ordítottam még egy párat. Semmi. A teraszra lehetetlen felmászni. A főbejárat a ház túlsó oldalán. Minden oldalról hó tornyosult fölém. Jobbra indultam, pár lépés után combig süllyedtem. A másik irányba szerencsém volt: térdig érő hóban sikerült megkerülni a házat. A csengőt folyamatosan nyomtam. Fentről a zsivaj tompán lehallatszott, de senki sem jött. Dörömbölni kezdtem az ajtón. Már vacogtam, mikor végre lépéseket hallottam. Nyílt az ajtó, beugrottam. Ari, Tim felesége nézett rám meglepetten, pont ott, ahol húsz órával korábban a férjének zoknit adtam.
