Második hete munkát kerestem. De nem találtam olyant, ahol túlórázni is lehet. A magammal hozott száz dollárom elfogyott és már negyvenkét dollár tartozás is összegyűlt. A jövő heti lakbért sem fogom tudni kifizetni. Feladom - gondoltam.
– Rendben, elfogadom – mondtam ez egyik mekiben, ahol heti 35 órára kerestek embert, 7 és fél dollárért óránként. 2000-ben ez nem volt olyan rossz.
– Délután kettőre gyere vissza, akkor kezdesz. L-es póló jó lesz? – kérdezte a menedzser.
– XL-est kérek! – akkor még azt gondoltam, hogy úgy vagány az, ha lóg rajtam.
Reggel nyolc volt még csak, de már 32 fok: 90 Fahrenheit, ahogy a hőmérő mutatta az Ocean City-i buszmegállóban. Csak négy megálló volt a szállásig, inkább sétáltam. A buszokban dübörgött a klíma, 20 Celsius (68 Fahrenheit) fokban csak vacogtam volna. Mint ahogy az elmúlt két hétben mindennap. Buszból ki a párás 40 fokba, seperc alatt csuromvizes lettem. Buszba be a 20 fokba, vacogás. Naponta legalább hússzor. Eléggé fárasztó volt, főleg életem első jet-leg-e után, amit 10 órás buszozás követett a legendás Greyhound-on.
– Már haza is jöttél? – kérdezte csodálkozva Csaba Nagybányáról, akivel még a budapesti reptéren ismerkedtem meg. Csak ő volt otthon a hét lakótársam közül akikkel közösen egy darab motelszobát béreltünk. Húsz négyzetméteren, faltól falig aludtunk.
– Igen, van munkám... – mondtam szomorkásan. Úgy indultam el Kolozsvárról, hogy túlórázni fogok, mert heti 40 óra fölött másfélszeres órabér jár Amerikában. Csak hát két hét alatt senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna engem több, mint heti 40 órát dolgoztatni. Inkább felvesznek két embert, akik pihenten jobb munkát végeznek, és kevesebbe is kerülnek.
– Mikor kezdel?
– Délután kettőkor.
– Bagel-t ettél már? Gyere, meghívlak reggelizni!
– Még nem, köszi! Nincs rá nekem pénzem... – közben arra gondoltam, mit kér majd cserébe.
A lábunkat a motel mögötti mólóról lógatva ettük a krémsajtos bagel-t. Számolgattam, mennyit kereshetek a mekiben, mennyit tudok abból félretenni... Még egy munkahelyre is szükség lesz, talán még ma sikerül találni valamit. Próbáltam visszaemlékezni azokra a helyekre, ahova felvettek volna, mikor Csaba végre kinyögte:
– Tudnál segíteni nekem egy kicsit? Neked jobban megy az angol, mint nekem. Valaki mondta, hogy van egy hely, egy strand bolt, ahova keresnek embert. Megpróbálnám harmadik munkahelynek... Eljössz, hogy segíts alkudozni?
– Persze, szívesen! Hol van?
– Hát, a 125-ös utcánál...
– Jó messze! – Szállásunk a sziget végén volt. Még az 1-es utca előtt. Ezt hívják Amerikában downtown-nak. Ocean City egy homokpad, ötven-száz méter széles, de vagy húsz kilométer hosszú. – Egy óra, amíg odaér a busz, induljunk!
A SunStore egy hatalmas csarnok volt, tizenkét kilométerre a szállástól. Nem volt kitéve a "Help Wanted" tábla, ezért kissé bátortalanul szóltam a kasszás csajnak, hogy a menedzserrel szeretnénk beszélni.
– Itt vagyok! Mit akartok? – emelkedett ki a pult mögött elrejtett strandszékéből egy szalmakalapos, negyven körüli vigyori pofa.
– A barátom munkát keres, úgy hallottuk, hogy itt lenne.
– És a barátod néma? – csillant hamiskásan a szemüvege.
– Nem, csak nem tud olyan jól angolul...
– Ami azt illeti, te sem! – vigyorgott rám, majd Csabához fordult. – I need someone who can work the floor, the storage room but can also handle a cash register. Are you up to it? And I want you for at least 8 hours a day, six days a week.
– Mit mondott? – kérdezte Csaba bátortalanul. De akkorra már felpörögtek előttem a dollárjelek.
– Napi nyolc órára kell neki ember.
– Csak napi 4-et tudok itt dolgozni. Van két másik munkám is. Thank you, bye! – intett a menedzsernek, és már ment is kifelé.
– Egy pillanat! – szólítottam meg a vigyorit, aki egy újsággal a kezében készült visszaülni a strandszékébe. – Lehetne heti hét napot dolgozni?
– Persze, lehet. Érdekelne?
– Attól függ. Mennyi az órabér?
Láttam, hogy fejben számol, majd kibökte, hogy 9 dollár 15. Fejben számoltam, majd megkérdeztem:
– És ha napi 10 órát dolgozok?
Elmosolyodott. Számolt, de közben én is.
– 9 dollár hetvenöt – mondtuk ki egyszerre, vigyorogva. A 8 dolláros alapbért és annak a másfélszeresét szorozgattuk fel majd átlagot számoltunk.
– És ha 12 órát dolgozok?
– Ne légy annyira telhetetlen! Négykor kezdhetsz. – a kezét nyújtotta.
– Jack.
– Robi. Kezet ráztunk. Facebook-on még ma is tartjuk a kapcsolatot.
Csaba csodálkozva fogadott az áruház előtt. Kissé ideges lett, mikor kiszámoltam neki, hogy kevesebb munkával sokkal többet fogok keresni, mint ő.
– Másfélszeres túlóra! – vigyorogtam, majd leugrottam a buszról, hogy szóljak a mekiben, hogy ne várjanak kettőre.
Jack-nek csak félig lett igaza. Tényleg nem 12 órákat dolgoztam naponta. Hanem 16-ot, vagy többet. Reggel 8-kor nyitottunk, éjfélkor zártunk. Ott voltam végig. És még azután is, kitakarítani. Jack rendes volt, felvilágosított, hogy még két hónapom van, mert azután kiürül a város, nem jönnek a turisták. Vége a szezonnak, szeptembertől kezdve nem tud csak heti 35 órát adni. De addig dolgozhatok, amennyit csak bírok. Fizetés hetente, csekken. A munka nem volt nehéz, inkább csak unalmas. Pólókat hajtogatni, polcokat feltölteni, vásárlókat istápolni. Csak nem volt szabad leülni. De legalább Jack jó fej volt, és a kollégák is.
Az első csekkemen 1250 dollár volt. Egy heti munkáért. Kolozsváron egy év alatt egyetemi ösztöndíjból, két munkahelyből és egy rakás korrepetált diákból ennek felét tudtam összegyűjteni. Ültem a sötét homokon a csekkel a kezemben, és azon gondolkoztam, hogy mi a fene!
Arbitrázs. De akkor még nem ismertem ezt a kifejezést.
