Tokaj borvidék, Erdőhorváti. Templom a turistaútvonal egyik oldalán, papi lak a másikon. Ez utóbbiban éjszakázott Sanya néhány haverjával egy kiadós túra után, amely során több pincét is meglátogattak, megkóstoltak. Az erdőhorváti pap Sanya gyerekkori barátja, hosszúra nyúlt az este, borból is fogyott rendesen. Reggel korán a pap elhúzott valamerre, Sanya dörömbölésre ébredt. Eltelt egy kis időbe, míg rájött, hol is van, és merre lehet az ajtó, amit kitartóan dönget valaki. Öltözni nem volt ideje, így egy szál gatyában nyitott ajtót. Az ajtóban egy idősebb hölgy, mögötte még vagy harminc, balra a busz, amely további nyugdíjasokat szállított. Fél percnyi kölcsönös ámuldozás után végre megszólalt a néni.
– Dicsértessék, a templomot jöttünk megnézni!
– Izé, dicsértessék, ööö, izé, én nem is tudom... Nem én vagyok a pap, ő nincs itthon, én a barátja vagyok...
Tágra meredt szemek, halálos csend, két faluval odébb zúg egy láncfűrész.
–... úgy értem nem a barátja vagyok, csak egy éjszakát aludtam itt... – kapott észbe Sanya és beugrott az ajtó mögé, onnan kikukucskálva próbálta marasztalni a néniket.
– Hát én ebből már nem jövök ki jól... De legalább várjanak, felhívom telefonon, hol a templom kulcsa?
