1995, Ősz

– Roli, Andor! Óra után gyertek be a tanáriba! - kiáltott ránk a tornatanárnő. "Most meg mit csináltunk?!" - néztünk össze egy pillanatra, de még tíz perc volt csak a kosarazásból, vállat vontunk, és inkább azzal foglalkoztunk. A lányok a tornaterem sarkában egy padon ültek, többen elmélyülten beszélgettek, mások unottan néztek maguk elé. A tanárnő kiáltására többen kárörvendve néztek fel, végre most ránk került a sor, a Magas, Ügyes Fiúkra, akikért a annyira oda volt a harsány negyven körüli tornatanárnő. "Egyre hájasabb, karácsonyra levághatjuk!" - röhögött rajta (akkor még-) férje a Bábes parkban a többi Magas, Ügyes Atlétikaedzővel. A tanárnő meg a szegény tini lányokra nyomta tovább frusztrációit, alázta őket az osztály előtt olyan feladatokkal, amelyeket nem tudtak elvégezni, még akkor is, ha éppen menstruáltak. 
– Nem csináltatok semmi rosszat, nyugi. - fogadott minket tornaterem melletti kis tanári szobában. Nyáron lesz egy túra, Vereckétől Ópusztaszerig. Főleg gyalog, de lesz lovaglás és csónakos rész is. A tizenegyedikesek közül titeket javasoltalak. Akartok menni?
Persze, hogy akartunk. Ötszáz kilométer, két hét Magyarországon!
– Ezt holnapig írassátok alá a szüleitekkel és adjátok le a titkárságon. Az 1500 forintot fizeti majd az iskola. - nyújtotta át a jelentkezési űrlapokat.

1996, Nyár

– Csókolom, érdeklődnék, hogy az igazgató úr elküldte-e már a jelentkezésünket a millecentenáriumi túrára? - dugtam be a fejem sokadszorra a titkárságra. Eddig azzal ráztak le, hogy Földi épp megbeszélésen van, nem ér rá, most ment el forintot váltani. Hónapok teltek, többször is felajánlottuk Andorral, hogy az összegyűjtött zsebpénzünkből adunk 1500 forintot, csak ne késsük le a jelentkezési határidőt.
– Igen, elküldte - nézett rám a titkárnő, de tekintete mégis rosszat sejtetett. De már túl késő volt, egy szatmári iskolából hamarabb jelentkeztek, be is fizették a jelentkezési díjat. Ők mennek.
Andor tenyere nagyot csattant a titkárság ajtaján a hátam mögött. Ő egy kosaras tábort mondott le a túra miatt, én az első balatoni jutalom-kirándulásomat. Igaz, hogy az elmúlt hat évben majdnem mindig első vagy második tanuló voltam, de valahogy mindig Bagi ment el Zánkára meg Kacsu, még akkor is, ha nekem volt jobb a médiám.

Órák teltek el, míg Földi végre kijött az irodájából. Kelletlenül, de szóba állt velünk. Nem emlékszem, hogy elnézést kért volna. Hunyorogva vigyorgott, mint mindig, amikor hatalmas mancsával a lányok felső karját erősen megszorítva tolta őket felelni a táblához.
– Nem is baj, ha nem mentek a vereckei túrára, cserébe elmehettek három hétre Pécsre, barackot szedni. Még pénzt is kaptok, ingyen mehettek a strandra is, gyertek, szólok, hogy vegyenek fel titeket is a listára! - és már tolt is be a titkárságra. Hallottunk azelőtt is a barackszedésről, de nem szívesen beszélt róla senki. Főleg a résztvevők nem. Akárcsak a balatoni jutalomtáborok, ez sem volt kihirdetve. Erről is csak a pilások tudtak. Nekem csak az jutott, hogy megverjenek a románok, amikor magyarul beszéltem a blokk előtt, meg, hogy második legyek egy magyar irodalmi versenyen országos döntőjén. Szüleimnek nem voltak megfelelő kapcsolataik ahhoz, hogy a pár éve megnyílt határon át csordogáló lehetőségekről értesüljenek.
– Ti is jösztök Pécsre? Jajj de jó lesz! - ugráltak körül jólértesülve azok, akik pár napja még félrenéztek, ha a barackszedésről kérdeztem őket.

Éjfél előtt még akkor sem zártunk, amikor zuhogott az eső és senki sem mászkált a sétányon. Aznap szép idő volt, még egy órakor is sorban álltak a karamellás popcorn-ért. Háromnegyed kettő volt, mire felpattantam a bringámra. Kihalt volt az utca, csendesen pillogtak sárgán a forgalmi lámpák. A járdán kanyarogtam ráérősen, fülemen a nemrég vásárolt walkman:
– "Hai să emigrăm în America! Hai să emigrăm în America-ca-ca..." - énekelte a Vama Veche az alkalomhoz illő dalt. Nem siettem, másnap kettőre kellett csak bemennem.
Kék fény villogására leblokkoltam. Gyorsan lekaptam a fülhallgatót és ijedten meredtem a mögöttem szirénázó rendőrautóra. Harminc körüli szőke rendőr vezette, ráérősen mellém húzott, leállított a szirénát, csak a villogó fényeket hagyta bekapcsolva. 
– Jó estét, minden rendben? - köszönt rám mosolyogva. Erre nem voltam felkészülve, meglepetten bámultam rá.
– Ittál, kábítószert fogyasztottál? - kérdezte ugyanolyan derűsen.
– Ööö... izé, jó estét. Nem, nem ittam. Most jövök a munkahelyemről, a Dolle's-ból - mutattam hátra, de rögtön rá is jöttem, hogy hiába, hiszen én kapcsoltam ki a neonreklámot, a sötétben nem lehetett már látni.
– Ok, rendben. Tudod, miért állítottalak meg?
– Nem szabad bringázni a járdán?
– Azt szabad, de nem szabad fülhallgatóval bringázni. - vett elő egy füzetet.
– Sajnálom, nem tudtam... - szomorodtam el, s azon tűnődtem, mennyibe fog ez nekem kerülni.
– Név? Hor... micsoda? Betűzd kérlek... H-O-R - sokszor kellett angolul lebetűznöm a nevem az elmúlt három hónapban, már simán ment az éjcs-ou-ár-ví-éj-thi-éjcs és a többi.
– Így? - mutatta. Bólintással nyugtáztam. A cím már könnyen ment. Iratokat nem kért, kezdtem fellélegezni.
– Kapsz egy figyelmeztetést, máskor ne használj fülest bringázás közben, rendben? - nyújtotta át a cédulát.
– Értettem, köszönöm! - tettem el óvatosan a papírt. Majd jó lesz otthon, mutogatni a kocsmában, hogy nekem ilyen is van.
– Hát jó éjt, hazakísérlek - ült vissza az autóba.
– Jó éjt! - pattantam nyeregbe. Öt percnyire voltam az albérlettől, végig a nyomomban volt, bekapcsolt villogókkal. Megvárt, míg lekötöm a bringámat. Előkotortam a kulcsomat, kinyitottam az ajtót, intettem a rendőrnek. Ő vijjogot egyet a szirénával, intett, majd kikapcsolta fényeket, és lassan tovagördült.
Lakótársaim közül még páran ébren voltak, csodálkozva kérdezték, mi történt?

Éjfél után fél egyre teljesen berekedtem, a beleimnek is sok volt már a hideg fagyi, azaz fagyasztott tejsodó. 
– Nem, ez nem fagyi, ez annál sokkal finomabb, lágyabb. Tejsodó. Igen. Sodó.- mondtam már háromszáznegyvenhetedszer, az utolsó vásárlónak. Délután négykor kezdtem. Jodie először egy géphez osztott be:
– Három kar van, vanília, csoki és eper. Ide tartod alá a tölcsért. Egy csavarás, kettő, három vagy négy. Ennyit kérhet a vevő. Ötöt nem lehet, mert az már eldől. Ha kérnek rá csokireszeléket, színes bizbaszokat vagy csokiöntetet, akkor kicsit összehuppantod - rutinosan feltolta a tölcsért a levegőbe, majd gyorsan lehúzta, a négy csavarásnyi fagyi, izé sodó kissé szélesebb lett, azzal gyorsan belelógatta az egészet egy vödör csokireszelékbe, forró csokoládéba majd egy újabb vödör színes bizbaszba.
– Ez a tied - nyújtotta át a remekművet. Igyekeztem minél gyorsabban elfogyasztani a hat dollárnyi ajándékot.
– Most te próbáld meg! - tolt a gép elé, majd odaszólt a kasszásoknak, hogy csak kicsiket kérjenek tőlem. 
Az első elég jól sikerült, két csavarás volt, nem kértek rá semmit. A második már ünnepélyesen rátottyant a színes bizbaszos veder tetejére. Jodie résen volt, a gép elé tolt egy felmosóvedret, hogy abba tegyem azt, ami nem sikerül.
– Jó munkát! - mosolygott biztatóan, majd magára csukta az irodának nevezett fél ruhásszekrénnyi kis odú ajtaját.
Hát azt a huszonöt literes vedret én félóra alatt megtöltöttem.
– Ajajj, ez így nem lesz jó! - dugta ki a fejét Jodie az irodából. Gyere, lássam, hogy bánsz a kasszával! Itt ütöd be, hány csavarás volt, ez a reszelék, öntet, ez a bizbasz gombja, minden egyes tölcsér után ütsz egy subtotal-t, ha több tölcsér volt, akkor többször, a végén egy total-t, majd beütöd, hogy mennyi pénzt adnak, aztán egy OK-t. Ekkor kinyílik a pénzes fiók, letéped ezt a cetlit, rajta van a kiszámolt visszajáró összege is, azt is odaadod a vevőnek, becsukod a fiókot. Ennyi, világos?
– Igen, értem - válaszoltam csökkent magabiztossággal. Zárásig a kasszánál is maradtam. Jodie többször is megállt a hátam mögött, elégedetten figyelte, hogyan püfölöm a gépet, csupán arra kért, hogy akkor is mosolyogva mondjam el, hogy mi is az a sodó, amikor ötödször kérdezi azt meg ugyanaz az ember.
Mosolyom nem volt őszinte, mikor az utolsó vevőnek odaadtam a visszajárót, becsuktam a kassza fiókját, majd hátraléptem, hogy Jodie átszámolja a pénzt. A többi kasszás már szedelőzködött, ők rendben voltak, Jodie már átszámolta a kasszájukat.
– 5 dollárig nincs gond, ha több a hiány, akkor levonja a csekkedből - kaptam az értesítést, amíg Jodie kinyomtatta az összesítést, majd átszámolta a pénzt. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Akik indulásra elkészültek, még nem indultak. Akik elindultak, visszajöttek. A három kasszás és az öt tölcsértöltögető mintha teniszmeccset nézne, hol Jodie-ra, hol rám bámult csodálkozva.
– Maximum kétszer szokta átszámolni - súgtak hátulról.
Jodie negyedszer is átszámolta a kasszámat. Kérdően nézett rám, mire egy vedernyi olvadt fagyi, izé, tejsodó határozottságával léptem közelebb.
– Nem tudom, hogy csináltad - nézet fel Jodie őszinte csodálkozással - de negyven dollárral több van a kasszában!