előzmény 1

- Mész te a kurva anyádba, most jó neked, hogy megint megmutattad, hogy te vagy az ügyesebb, te vagy a jobb? Tudod te, milyen az nekem, hogy folyton lenyeljem a hülye faszságaidat, hogy te jajj, de tökéletes vagy?! Most is ideszarod nekem ezt a kibaszott avokádós szendvicset, hogy baszódnál meg vele együtt, hogy egyem meg, és közben meg kioktatsz, hogy milyen hülye béna vagyok?! Menj te a picsába, jó, ne vigyorogj, nagy önelégülten, te hülye fasz, mert mindjárt a képedbe kenem az egész gurmand-faszságodat avokádóval együtt, na... Most jó? Finom, ízlik? Ezt akartad?! 
- Nem tudom, Drága...

előzmény 2

- Fantasztikus ez a cékla-akármi!
- Mi ez, kecskesajt?
- Olyan, mint egy sajttorta! De mi ez a tetején?
- Mintha céklalekvár lenne, de nem édes!
- Igen, nagyon szeretem! Fantasztikus! Hogy is tudták ezt kitalálni?!

előzmény 3

- Megint túlrendeltük magunkat...
- Én is teljesen tele vagyok, pedig nagyon finom itt minden!
- Szerinted kérhetjük, hogy elcsomagolják?
- Miért ne? Kifizettük, vagy nem? A kilencvenes években volt az, hogy húzták az orrukat, Attila mesélte, hogy mikor először jöttek haza Amerikából, teljesen ki tudta borítani a pincéreket...

- Minden rendben, ízlik a vacsora?
- Igen, nagyon finom, de kissé túlrendeltük magunkat, el tudná csomagolni?
- Természetesen...

előzmény 4

- A mosogatógépbe tedd be, ezerszer mondtam már, ne a kagylóba! Ugyanannyi idő lett volna neked, most meg fél órát pakolhatom át! Mindig mindent csak félig csinálsz meg! A magad dolgát is megkönnyítenéd, Drága!
- Te meg ne Drágázz engem, mikor olyan hülye vagy, hogy minden problémádat a szőnyeg alá söpröd! Neked soha semmi bajod nincs, minden szép és jó, csak én vagyok egy hisztis picsa!

előzmény 5

- Nagyon szeretnék sokat utazni veled! Meg a gyerekekkel is, de ők csak nyávognak a városnézéstől...
- Utazhatunk minden hétvégén Anyósodhoz, ha akarod! Hat óra oda...
- Igen, aztán megesszük a szar, zsíros, íztelen főztjét, jó képet vágunk hozzá...
- ... és hat óra vissza, de hamar elrepül, mert közben végig veszekszünk!

előzmény 6

- ... mint akkor az Onyxban, ott is folyton cserélgettük a tányérokat!
- Milyen pofát vágott a fehér kesztyűs pincér!
- Azért itt sokkal jobban érzem magam, ott kissé feszélyezett a nagy rongyrázás.
- Viszont a kaja ott is fantasztikus volt!
- Ja, főleg a tepertőkrém és a kenyér! Jól tudtál volna lakni csak azzal!
- És ittam volna rá egy sört!

Kezdődik

- Tiszta hülye vagy! Én mint Michelin értékelő! - csillogott a szeme a kacagástól.
- Nem csak te, én is! Egy pár! Ilyen úgysem volt még! - győzködtem, s jól előkészített érveim lágyan gyöngyöztek fel, mint a buborékok a bodzás pezsgőben a poharainkban.
- Úgyis nagyon szeretünk együtt utazni, meg együtt étterembe járni.
- Hát zabálni azt tudok! - emelte ajkaihoz a poharat. Ajkát felhúzva ivott, fogait felnagyította a pohár. Huszonkét éve nem tudtam megunni a látványt. Mikor letette a poharat, folytattam.
- Gondolj csak bele, minden nap más város, más étterem! Kétszer! Délben és este is! Tíz évig nem mehetünk vissza oda, ahol egyszer már ettünk! Az utazást, szállást, kaját fizetik, nekünk csak menni kell és enni!
- Nem is lenne rossz! - szemlélte a boltívek alatt futó szellőztető-csöveket. - Egy vén házsártos házaspárról senki sem gondolná, hogy a Michelin katalógusba keres éttermeket! De hogy lehet valakiből ilyen izé, ilyen kóstoló?
- Legalább öt év vendéglői vagy szállodai menedzser tapasztalattal.
- De hát nekünk nincs ilyen... - tette le a villát, és megtörölte a szája sarkát.
- Nem is kell, nem fogjuk végigjárni a szamárlistát. Az újoncokat úgyis hónapokig irodában aszalják, csak azután mehetnek kóstolni.
- Akkor mégis hogyan akarsz bekerülni?
- Úgy, hogy jók leszünk! Felfedezünk nekik egy olyan helyet, ami egyből csillagot érdemel! 
- Tisztára hülye vagy - kacagott, de láttam az arcán, hogy beindultak fejében a "fogas-kerekek"

Elkezdődött

- Mik ezek? - nézett a telefonomra, amit a tányérja fölé tartottam.
- Nevek, email-címek, telefonszámok,
- Michael Ellis, Rebecca Bur, Fausto Arrighi... Kik ezek? 
- Tíz igazgató, ők fedik le Európát. Nekik fogunk jelentéseket küldeni. Valójában csak egy jelentést. Egy olyan jelentést, ami alapján mind egyszerre fognak elmenni arra a helyre, és egymást letaposva fogják odaadni a csillagot!
- De hogyan kell megírni egy ilyen jelentést? Te tudod? Én nem...
- Még én sem, de itt van egy pár - görgettem lefele a telefonomat.
- Honnan szerezted ezeket? - vette el a telefonomat. Leült a kanapéra, fel sem nézve suttogta: - Hozz már egy kávét! Mézzel!
- Ezek nem normálisak! Még azt is leírták, milyen táblák vannak a falon: "I tried running. But always spilled out my wine...".
- Meg azt is, hogy milyen zene ment, hány férfi, hány nő pincér volt, és után jön még tíz oldal a kajáról!
- Hogy a fenében tudnak ennyi mindent megjegyezni? Szerinted lefényképeztek mindent?

... és még mindig kezdődik

- Nekem három oldal lett.
- Nekem kettő és fél.
- Leírtad a kék rizottó-kockákat?
- Le, és szerinted mi volt az utóíz, kardomon?
- Igen, szerintem is.
- A vörösbor-küvé évjárata?
- 2007, de szerintem kissé túlkoros volt.
- Nekem ízlett.
- A desszert nálam fél oldal lett, rettenetesen élveztem azt az Apfel-strudelt! - kacagott fel, pont, mint az étteremben, mikor először szippantott a szívószálba.
- Fogalmam sincs, hogyan tudták annyira felhabosítani, miközben teljesen olyan volt, mint amilyeneket a Hüttékben árulnak az osztrák sípályákon!
- Viszont nem írtam semmit a helyről...
- Hát arról én sem... - toltam be a laptopot az ágy alá. - Holnap piacra megyünk, ott meg sem fogom próbálni!
- A mangalicás adta tippet?
- Igen, azt mondta, hogy olyan finomat még ő sem evett. Egy nő Angliából jött haza, tőle veszi a húst és a piacon van a pecsenyézője.
- Akkor holnap piac-pecsenye! - sóhajtott, és lekapcsolta a lámpát.

A kezdődés befejeződik

- Boldog szülinapot Anyaaa, Boldog szülinapot! - énekelték a gyerekek.
- Isten éltessen, Drága - nyújtottam át a borítékot. 
- Mi ez? - forgatta kissé csalódottan.
- Nézd csak meg! - próbáltam mosolyogni, de a fél órával előtti veszekedés miatt nem igazán sikerült. Kimentem az erkélyre.
- Finom lett, köszönöm! - hozott ki utánam egy szelet tortát később.
- Annyira nem, túlázott a piskóta.
- De nagyon finom.
- Az. Kinyitottad?
- Jajj, még nem. Majd, mindjárt - mondta, s bement. Leültem a kerekes ládára, amit kitoltunk az erkélyre, hogy bent több hely legyen. Benne volt az ágyneműm, egy hete már azzal aludtam a kanapén.
- Francia konyhától a töltött káposztáig? Főzőtanfolyam? Mi a fene ez?
- Ajándék. Boldog szülinapot! - tettem le a tányért.
- Hát köszi szépen! Én itt szakadok ezer felé, te folyton úton vagy, erre még csak ez hiányzott! Szerinted mikor lesz időm erre a faszságra is elmenni?
- Együtt megyünk majd. Két személyes, a Costes-ben. Michelin csillagos hely.
- Ott tartanak főző-tanfolyamot?
- Hivatalosan nem, zárt körű.
- Tíz nap? Erre fogod elszarni az egész szabadságod? 
- Nem. Tegnap felmondtam.

Intermezzo

- Már kezdek megundorodni a vajtól - dobta be a kötényeket a mosógépbe.
- Ja, szerintem is kicsit túlzásba vittük ma.
- De az a hideg paradicsom-leves, az nagyon jól sikerült nekem!
- Finom volt, igen, kár, hogy az enyém leszakadt az éjszaka. Nem köthettem fel rendesen a hálót... Cserében a kagylóm sem sikerült. Meg sem tudtam enni...
- Jó szakács megeszi a főztjét...
- Hát csak ezért nem ettem meg.
- Éhes vagy? - kapcsolta be a mosógépet.
- Igen. Meki?
- Meki!

Vadásszunk!

- Egy hónapot erre szánni... - nézett fel eltűnődve a térképről.
- Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de miért ne? - próbáltam győzködni, nem túl sok meggyőződéssel.
- A gyerekek is néha csatlakozhatnak, egy-egy hétvégén.
- Rendben, vágjunk bele! 
- Hát nem bánom. De egy hét után abbahagyjuk, ha szarul megy?
- Abba.
- Rendben. Hány címünk van összesen?
- Negyvenkilenc. Heti tizenkettő és egy kicsi. Szerintem nem túl sok.
- Kezdhetjük a Balatonnál?
- Igen, és ott is fejezzük be!
- Ok, hát ennyiből egy Európa körút is kijönne.
- Nagyjából.

Féluton

- Tíz jelentés két hét alatt, nem túl sok - lógatta lábát a vízbe.
- Talán rossz nyomon haladunk.
- Hát igen, drága szarokat ettünk a legtöbb helyen.
- És a minőség sem olyan hű, de jó.
- Igen, mintha a legtöbb helyen ugyanazt kapnánk.
- Talán az alapanyagokat kellene követnünk... Jó termelőket keresni, s megkérdezni, kinek adják el amit termelnek.
- Hát ez az! Honnan találnánk mi olyant?
- Kezdhetjük a boroknál! Emlékszel, milyen jó bort hoztam egyszer egy kóstolásról Erdőbényéről? Nem árulják sehol, mert a pincéből elviszik az összeset.
- Megkérdezhetjük, hogy kik!
- Jó ötlet! Irány Tokaj!

Megvan!

- Szerintem ez az!
- Szerintem is! - fogta meg a kezemet. Tücskök és csillagfény, rég nem borult így ránk az éj. Cipőnket a kezünkben vittük, a letaposott fű az ösvényen melegen simogatta a talpunkat. Messze alattunk a Balaton ringatta a lámpák fényét.
- Írjuk meg most?
- Hülye vagy? - fogtam át a vállát. - Miért is ne? Nálam a laptop...
- Akkor írjuk meg, míg friss az élmény - s leült egy eperfa alá. Az illat még egészen friss volt, nem olyan, mint bent a városban, mikor rárothad a forró aszfaltra. Mellé telepedtem.
- Fine dining is a state of sprit and mind, bringing out the best from the land, the food and ourselves... Jó lesz ez  így? - halkan bólintott.
- Getting to know someone through is creations is a magnificent experience... Hogy is mondják angolul azt, hogy "hát még akkor" - vette át a gépet.
- Nem tudom, talán írhatjuk azt, hogy especially...
- Especially when the person has such a beatiful personality, such a loving soul and humble professional attitude as our friend, our chef tonight, lady Zsóka.
- Csíkban dél van! - ráztam meg a vállát. Arcunkon fűszálak nyoma, karunkon hangyák futkostak.
- Mikor fejezted be? - mutatott a hátizsákból kilógó laptopra.
- Már fent volt a nap.
- Vajon mi voltunk itt az elsők?
- Remélem.
- Visszamenjünk? Reggelizni?
- Tíz év múlva!

Grand Finale

- Szia.
- Szia. - a fekete kabátja volt rajta. Az utóbbi időben mindig, mikor találkoztunk.
- Mit vigyorogsz? - szeme szikrázott.
- Ne váljunk el!
- Te hülye vagy! - indult felfele a lépcsőn.
- Ne váljunk el, Drága! Menjünk és együnk!
- Az is csak egy nagy faszság volt, és nem lett belőle semmi! Semmiből nem lett semmi, amit együtt próbáltunk... Elkésünk, gyere!
- Kérlek, csak egy perc! Nézd! - átnyújtottam a barna borítékot. Két napja érkezett, azóta kerestem, hogy megmutathassam.
- Mi ez? - vette ki a piros könyvecskét. - Csak nem? - nyitotta ki, ott, ahová egy összehajtott papírlap volt betéve. Arca felderült, mosolygott: - Megkapta Zsóka mama... Megkapta...
- A lapot nézd!
- Dear Mrs. and Mr... Congratulate... We invite you... to be our tester...

Amikor tehetem, biciklivel megyek dolgozni. Szerencsére elég sokszor tehetem. Évekkel ezelőtt ez azzal járt, hogy nagyon gyakran kellett cserélnem a farmereimet: még teljesen jó állapotban voltak, csak a tökömnél lyukadtak ki a sok bringázás miatt. Mint minden jónak, ennek is fájdalmasan vége szakadt. Szerencsére nem a bringázásnak, hanem a farmer-pocsékolásnak. De legalább fájdalmasan.

A gyerekek nagyon szeretik az akvaparkot, akkoriban a családi csúszda volt a menő, a durvábbakra még nem engedtük őket. Egy közös csúszás alkalmával, Íriszt kézen fogva, Tihamérrel a nyakamban, Lehellel az ölemben, nagy röhögés közepette sikerült seggen landolni, pontosabban a farokcsontomon, le is horzsoltam róla a bőrt. Nagyon nem zavart, nem is foglalkoztam vele másnapig, amikor reggel Nightwish-sel a fülemben biciklire nem pattantam. Hát az ülés pont az érzékenyre horzsolt farokcsontomat nyomogatta. Sebaj, tekerek állva, gondoltam, s lőn. Háát... Az irodáig 10 kilométer az út, kettőt bírtam. Úgy éreztem, kiszakad a hasam. Pihenés, átkapcsoltam egy kis B.B. King-re, állva tekertem - még egy kilométert. Chris de Bourgh-ra egy felet. Majd toltam is a Lurdy Házig. Arvo Pärt-re sikerült átjutni a Lágymányosi hídon. Fél órás késéssel érkeztem az irodába. Hazafele kicsivel könnyebb volt, három részletben sikerült is állva hazatekerni, de a másnapi izomláz már jobban fájt, mint a lehorzsolt farokcsontom. Eltelt egy hét, izomláz elmúlt, s már megállás nélkül le tudtam állva nyomni a teljes távot. Sőt, észrevettem, hogy ha nem a fenekemmel tartom a bringát, a súlypontom is alacsonyabb, ezért könnyebben tudok kanyarodni. Sebességváltásra sem volt már szükség, a leggyorsabb fokozatban is kényelmesen el tudtam indulni, ha állva nyomtam a pedált. Az intenzív hasmunkától meg a pocakom is lement.

Nem tudom, mikor gyógyult be a horzsolás a fenekemen, nem is izgatott. De azóta csak állva tekerek, kicsivel nőtt az átlagsebességem és a farmereim nem lyukadnak ki a tökömnél. Sőt, úgy látom, követőim is akadtak, egyre több állva tekerőt látok a bringautakon.

Még a Dobó Katicában laktunk albérletben, ott elromlott a villanybojler. A régi Hajdút egy no-name kínaira cseréltette Feri, akitől a lakást béreltük. Az új bojlerrel nem igazán értettük egymást: sehogy sem tudtam beállítani a zuhanyzóvíz hőmérsékletét.

– Le van szarva, nem érek rá ezzel szórakozni - gondoltam, és hagytam a hideg-langyos vizet. Zuhanyzás után kellemes bizsergés, durva törölközővel ledörzsöltem magamról a vizet, vhááá, I feel good, dö-dö dö-dö dá-dámm! Következő alkalommal dettó. Harmadjára már nem annyira. Hmm... Próbáltam kicsivel hidegebb vízzel zuhanyozni, épp a komfort-zóna alatt: I feel good, dá-dámm! Tényleg nagyon jól esett - egy darabig. Nyár volt, zuhany után még jó ideig nem zavart a meleg. Szeptember közepére már teljesen kiiktattam a hektikus bojlert, addig csökkentettem a víz hőmérsékletét, hogy már nem is volt szükség meleg vízre. Közben arra is rájöttem, miért nevezzük édesnek a csapvizet. Hideg vízzel zuhanyzás közben tényleg édesnek érzem: a bőrömön! Angolul fresh water-nek nevezik, hát tényleg az! Állítólag a hideg edzi az immunrendszert. Lehet benne valami, mert évek óta nem voltam beteg, az influenzák is egy nap alatt elkotródnak.

Persze a hideg víz is relatív. Nyáron 15-18 fokos is lehet, télen alig 3-4. Ezért jó pár év el kellett teljen, hogy eljussak oda, hogy télen sem keverek meleget a zuhanyvízhez. Na jó, ha mínusz 10 van kint és nagyon habzik a sampon, akkor előfordul, hogy fagyi-effektusos lesz az egész fejem, ilyenkor egy negyedfordulatot tekerek a meleg vízcsapon, de ha már nem habzik a fejem, akkor vissza is zárom. I feel good, dö-dö dö-dö dá-dámm, yeah!

– Négyezer forintot én nem fizetek a buszra! - háborodtam fel, de Földi már kiment a titkárságról.
– Inkább megyek stoppal! - Andor egyetértően bólogatott.
– Úgysincs már hely a buszon... - nyugtatott a titkárnő. Kivett egy listát egy dossziéból, felírta a nevünket, majd visszatette.
– Jövő vasárnap estére legyetek Pécsen a Nagy Lajos kollégiumban, nyolckor vacsora! - tessékelt kifelé a titkárnő.

Reggel hatkor vonaton voltunk. Diákkedvezménnyel ötszáz lej volt a jegy ára Nagyváradig. A helyjegy még háromezer lej lett volna, de azt nem kértük, reméltük, hogy majd úgyis találunk szabad helyet. Nem találtunk. A folyosón álltunk, a nyitott ablakban könyökölve. Jólesően fújt a szél Zsibó felől.
– Kérsz barackot? - kínáltam Andort.
– Hülye vagy?! Három hétig reggeltől estig csak barackot fogunk látni!
Röhögtünk, és ettük a barackot, végigcsorgott a leve az arcunkon, alkarunkon, könyökükről csepegett a padlóra. A szám sarkát nagyon szúrta a barack szőre, estére ki is sebesedett. 
– Zabola. Ki tudja, milyen lánnyal szűrted össze a levet a barackszedő táborban! - állapította meg Édesanyám három hét múlva. Hiába bizonygattam, hogy senkivel, nem hitt nekem. Korábban rengeteget hazudtam a szüleimnek, akkor mindent elhitt. Mióta ellustultam, és csak az igazat mondtam, már nem. Talán a mesterien megkomponált izgalmas hantáim után nem volt képes elfogadni a sivár valóságot.

Váradon villamosra szálltunk, jegy nélkül blicceltünk a sárgás, büdös füstöt okádó műtrágyagyárig. Pár perc integetés után vettek fel, hamarosan a határnál is voltunk - azaz jó kilométernyire attól, ott volt az autósor vége. Jólelkű fuvarosunktól itt elbúcsúztunk, és előresétáltunk a határátkelőig, ahol seperc alatt átengedtek.
– Roli, Andor! Gyertek ide! - integetett egy ismerős lány egy bordó kombi Daciából. Közelebb menve ismertük fel Földit és a fiát, Danit az első üléseken. Hátul két velünk egykorú, tizenegyedikes leányka, ők vettek észre.
– Egyikőtök velünk jöhet, ha akar. Nos, ki lesz az? - vigyorgott ránk Földi. Vállunkat vonogatva néztünk össze Andorral, egyikünknek sem akaródzott beülni a Dáciába.
– Együtt indultunk, megyünk tovább is együtt - hoztuk meg a döntést. – Jó utat, majd Pécsen találkozunk!
– Ahogy gondoljátok, jó utat!

A bordó Dácia elhúzott, mi meg újból integetni kezdünk, hamarosan találtunk is fuvart Püspökladányig. Onnan meg Szolnokig, s végül Ceglédig. Délben szálltunk ki egy autóból Cegléd északi részén, gondoltuk, gyalog átvágunk a városon, majd a déli kivezető úton folytatjuk a stoppolást Pécs felé. Egy óra múlva már ott is voltunk, egy benzinkútnál, két perce sem stoppoltunk, mikor megállt egy kolozsvári rendszámú busz, rajt a többiek az iskolánkból. Tele volt a busz, de a sofőr jó fej volt, megengedte, hogy álljunk a széksorok között.

Már Szekszárd felé közeledtünk, mikor egy autómentő előzte a buszt.
– Az ott nem a Földi Dáciája, ott a platón? Pont olyan van neki is! - kérdeztem az autómentő felé mutatva. A többiek leintettek, hogy Földi már rég Pécsen van, biztos nem az ő autója. Meg hát az nem is olyan színű, tromfolt rá Jani, aki tudta rólam, hogy színtévesztő vagyok. Egy darabig erősködtem, hogy igenis a diri összetört autóját láttam, majd feladtam.

Pécsen a főtéren  állt meg a busz, épp hurcolkodtunk be a kollégiumba, mikor Földi bekötözött fejjel és vállakkal elénk bicegett.
– Megmondtam?!

Másnap kosarazás közben Földi Dani elmesélte:
- Basszam, én elaludtam, nem is tudtam mi történt. Csak arra ébredtem, hogy bebasztam a fejem az autó tetejébe. Apám bazmeg elaludt! Az út elkanyarodott jobbra, mi meg mentünk tovább előre, bele a faszom kukoricásba! Fejre állt az autó, még jó, hogy Manci az Ilona ölébe hajolt, basszam, mert a másik felén az ülésig nyomódott le a tető, ha valaki lett volna ott, annak annyi - nézett Andorra meg rám. – Apám ott lógott a biztonsági övön, kérdem jól van - a lányok már kimásztak oldalt a kitört ablakon. Apám mondta, hogy fáj a lába, de jól van, a mentőben derült ki, hogy mindkét kulcscsontja eltört. Én olyan sokkban voltam, basszam, hogy nem is tudtam, mit csináljak. Láttam, hogy szétszóródtak a csomagok a kukoricásban, de nem láttam sehol a kosárlabdát. Mondtam is apámnak, aki bazmeg, ott lógott fejjel lefele, törött kulcscsontokkal, hogy nincs meg a kosárlabda, megyek megkeresem!

– Csúnya dolog az utolsó tésztát elvenni a tányérról! Mit gondolnak rólam, hogyan neveltelek? – baszott le sokadszorra Édesanyám, ezúttal hazafele keresztanyámtól, ahol az utolsó fantás süteményt is sikerült eltüntetni a kínálótányérról. Akkor még nem tudta, hogy a kamrában a tepsiből is kiettük Sanyival az összes zselatinos fantával borított túros tésztát, ahogy Kolozsváron a süteményeket nevezzük. 1990-et írtunk, folyton éhes kiskamaszként vendégségben tudtuk csak csillapítani óriási cukoréhségünket, csipsszel, csokival nem voltunk még túladagolva, csak fél éve lőtték le Csáót.

Mostanában mindig azon iparkodok, hogy ne én egyem meg az utolsó falatot, ne én igyam meg az utolsó kortyot. A munkahelyi konyhában ott hagyom az utolsó cikk narancsot, az utolsó két szem szőlőt a gyümölcsös tálcán. Otthon mesterien ki tudom inni az összes kólát, gyümölcslevet, ásványvizet a pillepalackokból - kivéve az utolsó kortyot. Gyönyörűség nézni, ahogy sorakoznak a patinás diófa konyhapulton. A nagy vájlingban (guglizd meg!) épp csak egy fél kanálnyi vinettát (kolozsváriul így hívják a padlizsánkrémet) hagyok, a borkán (befőttesüveg) alján még annál is kevesebb zakuszkát, kompótot, szilvaízt. A tejfölös pohár alján pontosan két milliméter tejfölt, a majonézes tubusban épp annyit, amennyi a kupakra tud tapadni. Két szem pisztáciát vagy mogyorót, egyetlen kocka Schogetten csokit, negyed szelet pizzát a vastagabb végéről. És természetesen, a süteményes tálcákon a legutolsó, legkisebb sütinek elegánsan, ferdén levágott kisebbik felét.

Eleinte egyszerű lustaságból nem ürítettem ki teljesen az edényeket. Így nem én kellett elmossam, kidobjam azokat. Azóta tökélyre fejlesztettem az adagolást. Mindig csak annyit hagyok, hogy az már tényleg semmire se legyen elég! Úgy teszek, mintha nagyon dolgoznék, mikor a szerencsétlen palimadár elfogyasztja az utolsó falatot, kortyot, majd savanyú képpel bámul az üres pohárra, tányérra, pillepalackra. Úgy teszek, mintha felrezzennék, és szívélyes, segítőkész mosollyal a képemen szó nélkül a kuka vagy a mosogató irányába mutatok.

Win-win!