Az ezredfordulón még rengeteg körforgalom volt New Jersey államban, utálta is mindenki.

– Kibaszott Jersey, utálom, hogy minden kereszteződésbe körforgalmat raktak! – kapart ki egy lapos joint-ot a farzsebéből, amint kikanyarodtunk a legutóbbiból.
– Meggyújtod? – dobta az ölembe.
– Hülye vagy? Nem bírod ki hazáig? Még tíz perc...
– Úgysem jön erre senki, gyújtsd meg nyugodtan! – győzködött. Hajnali fél három lehetett, köd volt és sötét, csak a távolban villogott sárgán egy lámpa.
– Jó cucc – fújtam ki a füstöt.
Hosszat szippantott és behajtott a következő, teljesen üres körforgalomba. Körbement egyszer, kétszer, három...
– Húúúú, ez igen! - fújta ki végre. – Jó, mi? – vigyorgott rám.
– Jó, jó – szippantottam – De ha mindeniknél háromszor mész körbe, beszarok, mire hazaérünk!
– Ettől szarsz be! – taposta tövig a féket, az autó csikorgó gumikkal állt meg a következő körforgalomban. Vigyorogva hátramenetbe kapcsolt és gázt adott. Felém fordulva nézett hátra, fogai közt felizzott a fű, amint szívta, szemével intett, vegyem el. A füstöt visszatartva, egyre gyorsabban tolatott körbe-körbe. Egyszer, kétszer, hár...
ZGDANGG! Hirtelen rándulással megálltunk. Egy másodperc múlva már mindketten színjózanak voltunk. Egyszerre tekertük la az ablakokat.
– Minek mentél neki?
– Egy autónak néz ki... Nincs kivilágítva – kémlelte a tükröt, miközben kézzel-lábbal-pizzásdobozal legyeztük a füstöt kifelé.
– Kiszálljunk? Lehet, hogy baja esett...
– Fenét, azt nézd! – de akkor már én is láttam a szemből érkező rendőrautót. Épp bekapcsolta a villogót. Lassan körbement és hátunk mögé gördült. Végtelenül hosszú időnek tűnt, mire végre kiszállt a rendőr.
– Átfuttatta a rendszámokat a rendszeren – gondolkoztam hangosan.
– Legalább kiszellőzött a füst – szaglásztunk megkönnyebbülten.
A rendőr a másik autóhoz ment. Kinyitotta az ajtóját, behajolt.
– Ajajj, lehet, hogy meghalt? – kérdezte aggódva. Most már álmosak sem voltunk. – Nem nyílt ki a légzsákja. Talán nem volt olyan nagy a koccanás...
De ő már hátra felé bámult, a rendőr épp az autónk hátulját pásztázta elemlámpájával.
– Jó estét, lett valakinek bármilyen sérülése? – kémlelt be az ablakon.
– Jó estét, jól vagyunk! – meglepődtem, mennyire nyugodtan válaszolt.
– Az autón sem látok friss sérülést, jók ezek az öreg Volvók ezekkel a túlméretezett ütközőkkel. Nekem is volt ilyen, mindent kibírt – írta fel a rendszámunkat. Kényszeredetten mosolyogva vártuk, amíg befejezi a jegyzetelést.
– Jól van, mehettek, jó éjt! Csapott az autó tetejére. Az úriemberrel még lesz egy kis dolgom – intett hátra. – Olyan részeg, hogy azt mondta, tolatva mentetek a körforgalomban!

Hol volt, hol nem volt, hetedhét iPad-ező óvodáson túl, telefonjuk fölé kétrét görnyedő pattanásos felsősökön innen, boldogan élt egy negyedikes. Kisöccsével bakalódott, szüleit és tanítóit idegesítette, úgy, ahogy az egy egészséges negyedikeshez illik. Megszámlálhatatlan fociskártyája szerteszét hevert az ágya alatt, könyvei, mocskos zoknijai és gatyái társaságában. Jól is érezte magát negyedikesünk, csak a mobiltelefonokat nézte sóvárogva, és a mobiltelefonozókat irigykedve:

• a szüleit
• a nagyszüleit
• a tanárait
• a szomszédokat
• a járókelőket az utcán
• a buszon, villamoson és metrón meg mindenkit

De főleg azokat az osztálytársait, akiknek a szülei megengedték, hogy mobiltelefonjuk legyen.

Az ő szülei általában hagyták, hogy telefonjaikat nyomogassa, még játékokat is tettek azokra. De hát az nem az övé volt! Nem vihette magával az ágyba meg a vécére. És főleg az iskolába nem, hol szünetben és ügyeletben játszhatna rajta.

– Majd, ha tizennégy éves leszel! - mondogatták.
– Nyenyenye… - fintorgott negyedikesünk, és megígértette szüleivel, hogy legközelebb, mikor egy plázába járnak, fél órát eltölthet egy telefonboltban, ahol a kiállított csilivili telókat nyomogathatja az eladók “nagy” örömére.

Ez a negyedikes fiú tisztázatlan körülmények között kifogta az aranyhalat. Ment a szokásos alkudozás, visszaengedés. Az első kívánság: egy “limited” Ronáldós fociskártya. Rögtön meg is kapta. A második kívánsággal már óvatosabb volt. Elég aranyhalas mesét és viccet olvasott már, hogy tudja: a kívánság nem játék!

– Legyen egy fekete Huawei P30 Pro telefon, SIM-kártyával és végtelen mobil-Internettel! - jelentette ki diadalmasan. Száját még be sem csukhatta, már el is tátotta: ott volt kezében a mobil! Vadiúj, még a védőfólia is rajta! Izgatottan bekapcsolta, tapogatta, nyomogatta! Szelfit készített ötszázat! Lassított videón ugrált, grimaszkodott, nyelvet öltött! Rajzolt magának vámpírfejet, farkasfejet, pókemberfejet, bohócfejet, cápafejet, még kakifejet is!

Boldogan rohant haza, ahol majdnem elkövette azt a hibát, hogy öccsének megmutassa a telóját.
– Még mit nem! Jól beárul majd, és elveszik tőlem! Vagy, ami még rosszabb, nem árul be, és zsarol, hogy adjam neki is! - gondolta, és féltett kincsét zoknis fiókja mélyére dugta. De gondolatai folyamatosan körülötte jártak! Házi feladatait lassan, és rengeteg hibával írta meg. Levert egy tányért, magára öntötte a tejet, fogkeféjére édesanyja drága szemránckrémét nyomta - az összeset, ami a tubusban volt.
– Mi van ezzel a gyerekkel? Talán szerelmes? - csodálkoztak a szülei.

Végre ágyba bújhatott! Úgy érezte, százezer óra telt el, amíg öccse elaludt. De akkor végre! Elővette a telefont, bebújt a takaró alá, bedugta a fülhallgatót, és!!! Ahányszor csak rábökött a telefonra, mindig valami csodálatos történt! Térképek nyíltak meg, műholdfelvételek! YouTube videókon ismeretlenek estek nagyokat a jégen vagy verekedtek ketrecbe zárva, Pam kutyáék parodizáltak és kalandoztak! És a játékok! Abból rengeteg volt! Minecraft, Angry Birds, minyon-rohangálós, autós, repülős, tankos, lövöldözős, verekedős! Szegény Honfoglaló tök uncsi azokhoz képest! Semmit nem aludt, és reggel szédelegve rohant az iskolába, hogy eldicsekedhessen szerzeményével! Ő volt a nap hőse! Minden szünetben körülötte csoportosult az egész osztály! Igaz, hogy kapott két fekete pontot és órákon majdnem elaludt, de ő volt a menő! Őt irigyelte mindenki! Baromi jó érzés volt!

Ebédelni sem ment, inkább feltette a telefonjára a Viber-t és a WhatsApp-ot! Csatlakozott a Cool Fiúk zárt csoporthoz, amit osztálytársai hoztak létre. Gyorsan megosztotta a vámpíros szelfijét, kapott is rá rögtön húsz lájkot! Boldog volt!

– Jujj, egy vámpír! - rajongták körbe a lányok is.
– Honnan tudjátok? - kérdezte meglepetten.
– Van beépített kémünk, cool fiúcska! - vihogták.

Boldog napok és éjszakák következtek. A mobiltelefon minden egyes érintést csodálatos látvánnyal és hanghatással jutalmazott! Mindig történt valami érdekes! És közben jöttek a fontosabbnál-fontosabb üzenetek a barátoktól:

• A mekiben vagyok, mosolygós fej
• Ülünk a dugóban, sírós fej
• A lányok mind hülyék! Nyelvöltős szmájli
• Nézem az Exathlont
• Én is
• Én is, fotó a tévéről
• Laci szereti Zsuzsát, szív, szív, szív, csók
• Nem is szeretem, mérges fej
• De igen
• Hihi!
• Szerelmes!

De egyszer csak valami történt. Nem tudott belépni a Cool Fiúk csoportba. Mindenki a vállát vonogatta:
– Nem én hoztam létre a csoportot, nem tudom, ki zárt ki...
Viszont a háta mögött nagyokat röhögtek, ha odament, zavartan elhallgattak. Nem tudta, mi történik, igaz, nem is nagyon érdekelte. Ott volt a telefonja, boldogan játszhatott rajta.

Egyszer jött egy üzenet, ismeretlen feladótól:
– Atya-gatya! - és csatolva a fénykép, amin ő épp tesiórára átöltözve egy szál alsóban áll az öltözőben. Nagyon fájt neki, szégyellte magát. Dühös volt, de ugyanakkor tehetetlennek érezte magát. Gyomra kavargott, gyorsan vécére kellett üljön.

– Szia gatya! - kiabálták után az iskolában a folyosón.
– Megmutatod a gatyádat? - kacarásztak a felsősök.
– Gatya, gatya - csúfolták még az elsősők is, jól ráérezve, hogy ezzel hatalmuk van egy negyedikes fölött.

Sehol nem volt nyugalma. Letörölte a Vibert a telefonról, WhatsApp-on jöttek a gúnyolódások. Azt is letörölte, jöttek SMS-ben. Letiltott egy telefonszámot, jött egy másikról. Azt sem tudta, kitől. Mióta megpofozta azt az osztálytársát, aki szemtől szembe le-atyagatyázta, azóta egyre több. Már mobiltelefonozni sem volt kedve, rettegett a zaklató üzenetektől. Focizni, kosarazni is hiába próbált, korábbi társai már nem akartak vele játszani. Este a takaró alatt nem telefonozott, hanem keservesen sírt.

Már-már ott tartott, hogy bevallja a telefont a szüleinek, amikor nagy koppanással leesett az ágyból, és felébredt.

– Csak álmodtam! Jajj, de jó! Hurrá! - újjongott. De azért gyorsan megnézte a zoknis fiókot, nincs-e benne a telefon. Nem volt. Örült is, meg bánta is. Azon tűnődött, hogy kell-e egyáltalán egy negyedikesnek mobiltelefon?!

Ami nem is a Schrödingeré, hanem az Attiláé. És nem is egy hanem kettő, meg egy harmadik, amit kölcsön kapott.

Ki volt Schrödinger? Egy okos pacák, osztrák. Fizikai Nobel díjat is kapott. Roppant pici dolgok magánügyeit kutatta s közben megszülte a kvantummechanikát. Nem egyedül, de mégis mindenki csak rá emlékszik. Gondolom, a macskájának köszönheti hírnevet. Pedig akkor Youtube sem volt. És talán még macskája sem, és azt nem is hívták Miltonnak. Viszont fizikusunk együtt élt Oxfordban a feleségével ÉS a szeretőjével. Már csak ezért is jár a Nobel díj!

Szóval Schrödinger rájött egy nehezen felfogható fizikai törvényre. Ezt próbálta meg szemléltetni. Egy elképzelt, elméleti, gondolatbeli kísérlettel. Ettől nem lett érthetőbb a fizika, de sokan azt gondolták, hogy tényleg megölt egy macskát. Részletek itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/Schr%C3%B6dinger_macsk%C3%A1ja. Történetem szempontjából az a lényeg, hogy Scrödinger szerint a macska egyszerre élő és halott (de nem zombi!). Benne egy zárt dobozban. Ez a szuperpozíció. A dobozban.

Attila a komám, és jelenleg van három macskája, két gyereke és egy felesége. Szeretőről nem tudok, de ha van is, nem lakik velük. Nem, Nobel díja sincs Attilának. Nemrég meglátogattuk Attilát. Ott aludtunk párszor. A gyerekek egyik szobában, mi egy másikban. A macskák nem tudom hol, de nagyon jöttek volna be hozzánk. És a gyerekekhez is. EGYSZERRE. Ezért mindig becsuktuk az ajtót. Viszont mikor kinyitottok, ott álltak a macskák az ajtó előtt. Mind a három. Néztek mereven, majd uzsgyi be a szobába! Mindegy, hogy melyik ajtót nyitottuk ki, a három mcska ott volt. És nézett mereven. Majd uzsgyi!

Nem vagyok fizikus. Főleg nem kvantumfizikus. De úgy gondolom, a szuperpozíció szemléltetésére az utóbbi, valóságos kisérlet is tökéletes. És a macska is túléli. Mind a három. Szuperpozícióban a folyóson. Egyszerre mind a két szoba ajtaja előtt.

– Észak-Koreában?
– Nem, a déliben. Szöulban.
– Mit kerestél te ott?
– Dolgoztam. Metrót vezettem laptoppal az ölemben.
– Metrót? Nem szoftveres vagy? Mi közöd neked a metrókhoz?
– Én is fejlesztettem azt a szoftvert, ami az automata vonatok fékezését vezérli... 
– Külön szoftver csak a fékezésre?
– Aha, nagyon stinci-fici. Elbaszol benne valamit, s az eredményt a hírekben látod, sérültekkel, halottakkal. Szóval jól le kellett tesztelni a programot. Ráadásul Szöulban annyira zsúfoltak a peronok, hogy üvegfalakat építettek, ne potyogjanak az emberek a sínekre. Ezért fontos, hogy a metró mindig úgy álljon meg, hogy az ajtói a peron-ajtóknál legyenek.
– Mert másképp nem lehet kiszállni...
– Pontosan.

– Igen, ültem a laptoppal az ölemben, ami a metró vezérlő-számítógépére volt dugva. Rögzítettem a menet-adatokat, megállási pontosságot, vészfékeztem, indítottam a vonatot, ilyenek... Megállt a metró az állomáson, a tömeg nekitódult, de az ajtók nem nyíltak ki. Értetlenül bámulták, hogy egyedül ülök az egész vonatban, fehér ember, nyomogatom a laptopomat... Ez ment napi 14-16 órát, körbe-körbe a 2-ös metró vonalán.
– Miért, kör-alakú az a metró-vonal?
– Igen, 43 megálló, kétszer megy át a Han folyón. Megvan vagy 35 kilométer...

– Nem teljesen egyedül, volt szép kíséretem... Az elején a helyi partner-cégtől is jött valaki, később már csak a metrósok, szakszervezetesek, biztonságiak... 25-30-an voltak, egyikük sem beszélt angolul! Végigdőltek a padokon és aludtak. De jó fejek voltak, hoztak üdítőt meg kaját, háromszög alakú bibimbapot. Az fantasztikus volt!
– Bibi-micsoda?
– Bibimbap. Hasonlít  szusira, csak háromszögű. Szárított algába van bebugyolálva, van benne főtt rizs, a közepében meg töltelék: hal, uborka, kimcshi...
– Kimcshi? Az meg mi?
– Olyan, mint a savanyított káposzta erős pistával... Mindenhez azt eszik, van káposztából, retekből, répából, algából, mindenből... Nagyon rá lehet kattanni, valahogyan erjesztik, kicsit pezseg... Budapesten is kapható pár helyen, szoktunk is vásárolni.

– Nem voltak furcsák a koreaiak? Azt hallottam, kissé, izé... 
– Háát... Volt pár izé, kulturális különbség. Nem feltétlenül rossz! Az elején furcsa volt, hogy az utcán a csajok szelfiztek velem! Az még furcsább, hogy nem csak a csajok!
– Neee! Csak úgy?!
– Igen, volt, aki tudott pár szót angolul, de legtöbben csak annyit, hogy "hello"! Mosolyogtak, mellém álltak... Meg lehet szokni! Pedig akkor még szakállam sem volt. Állítólag úgy még egzotikusabb lettem volna számukra. Amúgy végig az volt az érzésem, hogy gyerek játszanak felnőttesdit. Az egyik kollégám, Mr. Whang, az idősebbik, 42 éves volt, de úgy nézett ki, mint egy 14 éves kölyök, a többiek is mind tiniknek tűntek.
– Mr. Whang? Nem tegeződtek?í
– Próbáltam, de nem sikerült. Egymást is miszterezik. Mr. Whang, Mr. Choi, Mr. Hyon... 

– Sok francia pékség van, de ehetetlenül édes minden, még a bagett is... Meg amerikai gyorsétteremek...
– Szeretik a mekit?
– Valószínű, mert nagyon sok van belőle. Viszont furcsa, hogy csak csajok vagy párok járnak oda. Ha két pasi együtt bemegy egy mekibe, Burger King-be vagy Pizza Hut-ba, buzinak nézik őket!
– Akkor hol lehet csajozni? Diszkóban?
– Passz, diszkóban nem voltam, de az egyik munkatársam, Mr. Choi beavatott, hogy megy ott a csajozás!
– Tinderen?
– Nem éppen... Vak-randiznak. Nem szokás leszólítani ott a csajokat, még ha ismerős vagy munkatárs, akkor sem. A család és az ismerősök vakrandikat szerveznek, ez a Mr. Choi is akkoriban hetente kettő-három ilyenre is ment. Kávézóban vagy mekiben találkozott a csajokkal, vitt piros meg fehér rózsát, tulipánt, mikor mit... Arról ismerték meg!
– Ne hülyíts! Ilyen nagyapám se csinált már!
– Nekem Mr. Choi ezt mesélte...
– S mi történt egy ilyen vak randin?
– Találkoztak, kávéztak, beszélgettek... Ha bejöttek egymásnak, megbeszéltek újabb időpontot, moziba, koncertre mentek, majd hotelszobába...
– Vakrandi után hotelszoba?! Tudnak ezek valamit!
– Hát amíg ott voltam, Mr. Choi-nak ez egyszer sem sikerült...
– Vagy nem mondta el!

– A pop-zenéjük nekem túl nyálas, a rock meg olyan óvodás... Amúgy nem rossz, hoztam is haza pár válogatás-cédét, igaz, azóta sem hallgattam...
– A rádióban mi megy?
– Furcsa, hogy ugyanaz a szar, mint nálunk, de mégis más... Valahogy más sorrendbe teszik be a számokat, vagy másképp keverik... Nem tudom, de valahogy az az érzésed, hogy még mindig a nyolcvanas években vagy...
– Bruce Lee-t nézik a tévében?
– Azt nem láttam. De vannak nekik is szappanoperáik, mindenki azt nézi a telefonján a metrón. Este tíz után meg minden csatornán csak horror megy! És bőrradír-reklámok! Izzadó nők meg pacákok dörzsölik magukat, és mutogatják, mennyi bőrt hámoztak le magukról! Undorítóbb, mint a horror filmek...

– Pont, mint mi a keletiekkel. Nem tudnak különbséget tenni az európai nyelvek között. Meg voltak győződve, hogy én német vagyok, és németül beszélek telefonon, még akkor is, amikor magyarul...
– Miért gondolták, hogy német vagy?
– Mert német cég küldött ki, német óradíjat fizettek értem a koreaiak...
– S te azt meg is kaptad?
– Egy nagy lófaszt. 

– Meg kell szokni, hogy nem tudnak nemet mondani. Ha olyan kérdést tettem fel, amire nem lett volna a válasz, szemrebbenés nélkül igennel válaszoltak.
– Honnan tudtad, mikor mondanak igazat?
– Az elején nem tudtam, utána megtanultam saját káromon, hogy keresztkérdéseket tegyek fel, ha valamire igennel válaszolnak. 
– Mi történt?
– Tudtam, hogy valamilyen ünnep miatt szabadnap lesz az egész országban, de mivel a sok metrózás miatt elmaradtam az adminisztrációval, be szerettem volna menni az irodába, hogy behozzam a lemaradást. Ezért kulcsot akartam kérni. Persze nem mondták azt, hogy nem adnak nekem kulcsot, azt sem, hogy nem mehetek be az irodában, inkább az ifjabb Mr. Whang megígérte, hogy reggel ő majd beenged. Kérdeztem, hogy biztos, mert, hogy másnap ünnepnap. Biztos, biztos, másnap 9-kor az irodánál lesz, és beenged. Ebben maradtunk, másnap reggel közel egy órányi utazás után megérkezek az irodához, várok negyed kilencig, senki. Telefonálok, ifjabb Mr. Whang nem veszi fel. Idősebb Mr. Whang nem veszi fel. Mr. Choi nem veszi fel... Háromnegyed tízkor feladtam, visszaindultam a szállodába...
– Mi lett ezután?
– Az ünnep után kérdőre is vontam őket, mire csodálkozva tárták szét a karjukat: de hát ünnepnap volt, nem tudtam?!

– Hát azt tényleg nem bírják. Van egy fajta gyenge rizspálinkájuk, a szodzsu, na attól seperc alatt be tudnak rúgni.
– Voltál velük piálni?
– Igen, egyszer elvittek egy hagyományos vacsorára. A vendéglő bejáratánál akváriumban úszkáltak a halak, abból kellett választani, nyersen hozták be, mérgező szép, üvegszerű algán tálalva... Földön kellett ülni, meg minden...
– Én attól kikészülnék! Mármint a földön üléstől...
– Nekem sem ment valami fényesen a törökülés. Egy idő után muszáj volt oldalt tegyem a lábaimat, erre mindenki röhögött, hogy úgy ülök, mint egy nő! Én meg rajtuk röhögtem, hogy fél perc alatt becsiccsentettek.

– Ott minden étteremben az asztal közepén ott egy kis gáztűzhely, borotvahab-flakon méretű gáztartállyal. Félig készen hozzák ki a kaját, azon fő meg. A húst meg teljesen nyersen kapod, neked kell megsütni.
– Legalább kést villát használnak?
– Egy fenét. Csak pálcikáik vannak, igaz nem fából, hanem rozsdamentes acélból. De nem kerekek vagy szögletesek, hanem laposak! Képzelheted, az elején mit szenvedtem, amíg meg tudtam valamit enni velük!
– Kanál sincs?
– Az szerencsére van. 
– Legalább annyi...
– És csípősen esznek?
– Az nem kifejezés! Az első este nagyon megszívtam! Még másnapos voltam a 13 óra repüléstől, dolgoztam vagy 10 órát, rettenetesen éhes voltam! Rendeltem kézzel-lábbal valamit, ami disznóhúsnak tűnt, rizzsel. Erre kihozták a főtt rizst, pácolt nyers húst és a kis gáztűzhelyt, hogy grillezgessek! Meg a lapos pálcikákat! A rizst egyből benyomtam, bénáztam a pálcikákkal, meg a hússal. Amint egy darab hús megsült, ettem volna, de túl forró volt még, miután meghűlt, akkor meg annyira csípett, hogy nem tudtam megenni, rizsem nem volt már, a sör, amit ittam rá, a szénsav miatt csak fokozta a csípősséget! S közben olyan éhes voltam, hogy kopogott a szemem!

– A hagyományos vacsorán? Főleg halat. Lepényhalat, amelyiknek a fej egyik oldalán van mind a két szeme.
– Az úszkált kint az akváriumban?
– Igen, az frissen nagyon finom volt, még nyersen is. Szárítva is eszik, az utcán mindenhol árulják.
– Milyen az?
– Jó, szárítva is ettem, nagyon ízlett. De itt nyersen hozták be, úgy is ettem, kimcshivel, meg az asztal közepén fortyogó levesbe is mártogattam, így egyből meg is főtt. Persze, a helyiek kiröhögtek.
– Azért mentél oda, hogy kiröhögjenek?
– Úgy látszik... De a legfurcsább az egészben az volt, hogy pont a cég igazgatója mellé ültettek, akivel addig nem is találkoztam. Ő egy szót nem tudott angolul, én épp, hogy köszönni megtanultam koreaiul, szóval nem nagyon társalogtunk, néha koccintottunk. Néhány pohár szodzsu után egyszer csak szépen kézen fogott, kezét az enyémre tette az asztalon, és kedvesen rám mosolygott.
– Legalább jó nő volt?
– Egy fenét, férfi volt, és szerintem megvolt vagy ötven éves! Kétségbeesetten néztem a többiekre, a mellettem ülő szerencsére tudott angolul, megkérdeztem, mi a fene ez?! Mosolyogva gratulált, hogy az igazgató megfogta a kezemet, mind azt hajtogatta: Great honor, this is a very great honor for you!