Második hete munkát kerestem. De nem találtam olyant, ahol túlórázni is lehet. A magammal hozott száz dollárom elfogyott és már negyvenkét dollár tartozás is összegyűlt. A jövő heti lakbért sem fogom tudni kifizetni. Feladom - gondoltam.

– Rendben, elfogadom – mondtam ez egyik mekiben, ahol heti 35 órára kerestek embert, 7 és fél dollárért óránként. 2000-ben ez nem volt olyan rossz. 
– Délután kettőre gyere vissza, akkor kezdesz. L-es póló jó lesz? – kérdezte a menedzser.
– XL-est kérek! – akkor még azt gondoltam, hogy úgy vagány az, ha lóg rajtam. 

Reggel nyolc volt még csak, de már 32 fok: 90 Fahrenheit, ahogy a hőmérő mutatta az Ocean City-i buszmegállóban. Csak négy megálló volt a szállásig, inkább sétáltam. A buszokban dübörgött a klíma, 20 Celsius (68 Fahrenheit) fokban csak vacogtam volna. Mint ahogy az elmúlt két hétben mindennap. Buszból ki a párás 40 fokba, seperc alatt csuromvizes lettem. Buszba be a 20 fokba, vacogás. Naponta legalább hússzor. Eléggé fárasztó volt, főleg életem első jet-leg-e után, amit 10 órás buszozás követett a legendás Greyhound-on.

– Már haza is jöttél? – kérdezte csodálkozva Csaba Nagybányáról, akivel még a budapesti reptéren ismerkedtem meg. Csak ő volt otthon a hét lakótársam közül akikkel közösen egy darab motelszobát béreltünk. Húsz négyzetméteren, faltól falig aludtunk.
– Igen, van munkám... – mondtam szomorkásan. Úgy indultam el Kolozsvárról, hogy túlórázni fogok, mert heti 40 óra fölött másfélszeres órabér jár Amerikában. Csak hát két hét alatt senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna engem több, mint heti 40 órát dolgoztatni. Inkább felvesznek két embert, akik pihenten jobb munkát végeznek, és kevesebbe is kerülnek.
– Mikor kezdel?
– Délután kettőkor.
– Bagel-t ettél már? Gyere, meghívlak reggelizni!
– Még nem, köszi! Nincs rá nekem pénzem... – közben arra gondoltam, mit kér majd cserébe.

A lábunkat a motel mögötti mólóról lógatva ettük a krémsajtos bagel-t. Számolgattam, mennyit kereshetek a mekiben, mennyit tudok abból félretenni... Még egy munkahelyre is szükség lesz, talán még ma sikerül találni valamit. Próbáltam visszaemlékezni azokra a helyekre, ahova felvettek volna, mikor Csaba végre kinyögte:
– Tudnál segíteni nekem egy kicsit? Neked jobban megy az angol, mint nekem. Valaki mondta, hogy van egy hely, egy strand bolt, ahova keresnek embert. Megpróbálnám harmadik munkahelynek... Eljössz, hogy segíts alkudozni?
– Persze, szívesen! Hol van?
– Hát, a 125-ös utcánál...
– Jó messze! – Szállásunk a sziget végén volt. Még az 1-es utca előtt. Ezt hívják Amerikában downtown-nak. Ocean City egy homokpad, ötven-száz méter széles, de vagy húsz kilométer hosszú. – Egy óra, amíg odaér a busz, induljunk!

A SunStore egy hatalmas csarnok volt, tizenkét kilométerre a szállástól. Nem volt kitéve a "Help Wanted" tábla, ezért kissé bátortalanul szóltam a kasszás csajnak, hogy a menedzserrel szeretnénk beszélni.
– Itt vagyok! Mit akartok? – emelkedett ki a pult mögött elrejtett strandszékéből egy szalmakalapos, negyven körüli vigyori pofa. 
– A barátom munkát keres, úgy hallottuk, hogy itt lenne.
– És a barátod néma? – csillant hamiskásan a szemüvege.
– Nem, csak nem tud olyan jól angolul...
– Ami azt illeti, te sem! – vigyorgott rám, majd Csabához fordult. – I need someone who can work the floor, the storage room but can also handle a cash register. Are you up to it? And I want you for at least 8 hours a day, six days a week.
– Mit mondott? – kérdezte Csaba bátortalanul. De akkorra már felpörögtek előttem a dollárjelek.
– Napi nyolc órára kell neki ember.
– Csak napi 4-et tudok itt dolgozni. Van két másik munkám is. Thank you, bye! – intett a menedzsernek, és már ment is kifelé.

– Egy pillanat! – szólítottam meg a vigyorit, aki egy újsággal a kezében készült visszaülni a strandszékébe. – Lehetne heti hét napot dolgozni?
– Persze, lehet. Érdekelne?
– Attól függ. Mennyi az órabér?
Láttam, hogy fejben számol, majd kibökte, hogy 9 dollár 15. Fejben számoltam, majd megkérdeztem:
– És ha napi 10 órát dolgozok?
Elmosolyodott. Számolt, de közben én is. 
– 9 dollár hetvenöt – mondtuk ki egyszerre, vigyorogva. A 8 dolláros alapbért és annak a másfélszeresét szorozgattuk fel majd átlagot számoltunk. 
– És ha 12 órát dolgozok?
– Ne légy annyira telhetetlen! Négykor kezdhetsz.  – a kezét nyújtotta.
– Jack.
– Robi. Kezet ráztunk. Facebook-on még ma is tartjuk a kapcsolatot. 

Csaba csodálkozva fogadott az áruház előtt. Kissé ideges lett, mikor kiszámoltam neki, hogy kevesebb munkával sokkal többet fogok keresni, mint ő. 
 – Másfélszeres túlóra!  – vigyorogtam, majd leugrottam a buszról, hogy szóljak a mekiben, hogy ne várjanak kettőre.

Jack-nek csak félig lett igaza. Tényleg nem 12 órákat dolgoztam naponta. Hanem 16-ot, vagy többet. Reggel 8-kor nyitottunk, éjfélkor zártunk. Ott voltam végig. És még azután is, kitakarítani. Jack rendes volt, felvilágosított, hogy még két hónapom van, mert azután kiürül a város, nem jönnek a turisták. Vége a szezonnak, szeptembertől kezdve nem tud csak heti 35 órát adni. De addig dolgozhatok, amennyit csak bírok. Fizetés hetente, csekken. A munka nem volt nehéz, inkább csak unalmas. Pólókat hajtogatni, polcokat feltölteni, vásárlókat istápolni. Csak nem volt szabad leülni. De legalább Jack jó fej volt, és a kollégák is. 

Az első csekkemen 1250 dollár volt. Egy heti munkáért. Kolozsváron egy év alatt egyetemi ösztöndíjból, két munkahelyből és egy rakás korrepetált diákból ennek felét tudtam összegyűjteni. Ültem a sötét homokon a csekkel a kezemben, és azon gondolkoztam, hogy mi a fene!

Arbitrázs. De akkor még nem ismertem ezt a kifejezést. 

– Van csilis, szusis és sima –  mutattam utolsó három pár tiszta zoknimat Timnek a Nagy Bejelentés hajnalán. Négy harminckor indultunk, hogy hatra leérjünk Davosba. Még rendbe kellett szedni a pavilont, héttől már a legtöbbünknek találkozója volt.
– Köszi, jó lesz a sima – vette ki a kezemből a zoknit Tim s már iszkolt vissza a szobájába ahol a gyerekei s felesége aludtak szerteszét egy órási franciaágyon. A farmer, póló, cipzáros pulcsi ott lógott egy széken. Nekem még inget kellett vasalnom. Jó volt a kontraszt, mikor megjelentünk: a sok öltöny között könnyű volt észrevenni a borzos, lezser Timet. A Nagy Bejelentés közben is öten ültek a pulpituson. A világ összes tévéje, újságja ezt a képet hozta le. Kiskosztümös, öltönyös, nyakkendős Világvezetők közt az újságírók kérdéseire válaszolgat Tim a cipzáros pulcsijában, farmerben, futócipőben és az én utolsó előtti-előtti tiszta zoknimban.

Száz fokot mutatott a szauna hőmérője. Hajnali kettő körül járt az idő. Az emeleten mindenki megkönnyebbülten beszélgetett, iszogatott. Jól ment a Nagy Bejelentés, egész nap özönlött a tömeg a pavilonunkba, rengeteg újságíró is jött. De érkeztek élelmes sízők a környező falvakból is, akik rájöttek, hogy a gazdasági világcsúcs alatt Davos teljesen megtelik, de a sípályák teljesen üresek. Még éjfélkor is ott nyomult nálunk pár kockázati befektető, úgy kellett őket kitessékelni. De a rusztikus szaunában csak egyedül voltam. Több száz éves svájci parasztházban laktunk, a sok év alatt annyit toldozták-foldozták, hogy most már öt szinten van vagy tíz szoba, húsz ember simán befér, interneten foglalható. Már negyed órája izzadtam a szaunában, merülődézsát keresve nyitogattam az ajtókat. Az egyik az udvarra nyílt. Gyorsan derekam köré tekertem egy törülközőt és kiléptem. A ház egy domboldalon van, lábam előtt szédítően mély völgy, jobbra magas csúcsok. A két-három méteres hó mesésen szikrázott a holdfényben, végtelen csillag sziporkázott az égen. Fotón szuper giccses lenne a látvány, ami elém tárult. A kristálytiszta levegőt csak a testemről párolgó izzadság homályosította valamennyire. Az ajtó mellett mínusz 23 fokot mutatott a hőmérő. Ajajj, jó lenne visszamenni! Nem vettem észre, mikor csukódott be az ajtó, de kinyitni már nem tudtam. Megráztam, de a tömör fa ajtó szilárdan állt, betörni esélytelen. 
– Hééé! Hahóóó! – kiáltottam a két emelettel fölöttem levő terasz irányába. De most épp senki sem cigizett ott. Kezdtem kétségbeesni. Csurom vizesen, egy száll törülközőben hány percig bírhatom a hideg éjszakában? Újból az ajtót ráztam, döngettem. Semmi. Ordítottam még egy párat. Semmi. A teraszra lehetetlen felmászni. A főbejárat a ház túlsó oldalán. Minden oldalról hó tornyosult fölém. Jobbra indultam, pár lépés után combig süllyedtem. A másik irányba szerencsém volt: térdig érő hóban sikerült megkerülni a házat. A csengőt folyamatosan nyomtam. Fentről a zsivaj tompán lehallatszott, de senki sem jött. Dörömbölni kezdtem az ajtón. Már vacogtam, mikor végre lépéseket hallottam. Nyílt az ajtó, beugrottam. Ari, Tim felesége nézett rám meglepetten, pont ott, ahol húsz órával korábban a férjének zoknit adtam.

You're serving. You're not a servant. Serving is a supreme art. God is the first servant. (La vita è bella)

Az erősebb vigyáz a gyengébbre. A felnőtt a gyerekre. A fiatal az öregre. Az autós a biciklisre. A bringás a gyalogosra. Próbálom ezt életbe ültetni, gyerekeimnek megtanítani. Elvárnám, hogy ezt más is betartsa, de hülyeség lenne erre alapozni. Még akkor, is ha "járna", hogy vigyázzon rám, aki épp erősebb. Például a zebránál.

A bátorság, a vagányság és az elvek olyanok mint a fing: az ember tartja, amíg bírja. Mióta feleségem, és tőle gyerekeim vannak, szinte kizárólag csak bicikliúton és járdán bringázok. Több, hajszálon múló baleset miatt jobb belátásra tértem. Hiába van nekem igazam, ha ennek ellenére agyongázolnak. Hagyom, menjenek, már dühös sem vagyok. Néha.

Maradjunk a zebránál. Ötösben gurul szépen az autó, bihajbasznádig szabad az út, gyalogos bénáz az járdaszélen: persze, hogy ezerből egy soför sem fékez le, integet fél percig, mire a másik feleszmél, és méltóztatik átvonszolni a seggét, hogy majd egye-e-e-e-es, ke-e-e-e-tte-e-e-es, há-á-á-á-rmassal elindulhasson. Én sem állok meg mindig. De szabad út csak az autóreklámokban létezik. Legtöbbször áll a dugó, vagy tíz méterrel odébb piros a lámpa. És az autós akkor sem áll meg a zebránál, hogy átengedje a gyalogost! Inkább beletapos a gázba, hogy ő menjen át elsőnek. S aztán le is fékez, s két percig nem is mozdulhat. De ő nyert. Erősebb volt, és legyőzött egy gyengébbet. Talán mert őt is nemrég legyőzte egy nálánál erősebb, és a frusztrációját így nyomja tovább. Ugyanakkor semmit sem nyert: a lámpa nem váltott hamarabb zöldre, a céljához sem érkezett meg hamarabb, szén-dioxidból sem lett kevesebb a levegőben. Tét nélküli győzelem.

Ma reggel is a szokásos koreográfia ment: iskolánál puszi, "jók legyetek!", gurultam tovább bringámmal a járdán. Lassan szlalomoztam az iskola felé igyekvők között. Így is lehagytam az összes autóst, aki a dugóban füstölgött. Állt az egész utca: 36 ember a kereszteződésig! Fél buszt sem töltöttek volna meg amúgy, de hát ha nekik ez az életcéljuk, hogy dugóban ücsörögjenek... A főúton is természetesen gyök-kettő az átlagsebesség, a lámpáig újabb 30-40 ember szagolja egymás kipufogógázát és saját szellentését. Jobbra kanyarodtam, után még száz méter a járdán az átjáróig, ahol átmehetek a túlsó oldalon futó bringaútra. Szokásom szerint lassan gurultam a zebra felé, szemkontaktus a sofőrrel, aki int vagy bólint, de legalább lassít, vagy nem indul, ha már áll. Ha leszállnék a bringáról, tíz másodperc lenne, amíg áthaladok, gurulva csak kettő. Win-win. Hát ma nem ez történt. A rövidre nyírt huszonéves srác a fehér furgonban szúrt egy egyest, megbőgette a szívódízelt és fél centire az első kerekemtől átvágott előttem a zebrán. Az autós sáv a zebra és a lámpa közt tele, így a buszsávban döngetett tovább, talán 30-40 métert, mert ott már az is bedugult. Nyugodtabb nem lettem. A bringaúton rögtön utolértem a zebra-bajnokot, lassítottam és integetni kezdtem neki. Észrevett, s a nonverbális "Mi van baz'meg?!" csak úgy világított belőle. Elegánsan puszit dobtam neki, és gurultam tovább. Igen, letekerte az ablakot, és igen, azt ordította utánam.

Pár száz méterrel odébb pirosra váltott előttem a lámpa, megálltam.
– Jól kezdődik a hétfő reggel! – ért utol mosolyogva egy versenybringás srác. Nem tudtam válaszolni, mert az úttestről ismerős hang ordibált felém azt is.
– Siettél a piros lámpához?! – kiáltottam vissza, s még egy puszit dobtam felé. Ordibált még ezt-azt, majd elhajtott. rnb513, jegyeztem fel a rendszámát. Újabb harminc méter után előztem le, de már nem foglalkoztam vele. Azon gondolkodtam, hogy az ő korában az ő helyében nagy valószínűséggel én is ugyanúgy viselkedtem volna.

Iván mosolygós kis gömböcként különös figura volt. A többi tanártól eltérően tökéletesen beszélt angolul. Publikált, konferenciákra hívták előadni. Mindig jókedvű volt, és tanártársain is viccelődött. Már a megnyitón felhívta magára a figyelmemet. A többi proftól eltérően nem dumált hosszasan. Két dolgot mondott röviden, mindkettőre jól emlékszem.

1. "Amikor rátok nézek, azok a cirkuszi artisták jutnak az eszembe, akik felmásznak oda fel, a kupola alá, hogy onnan fejjel előre leugorjanak." Románul ez frappánsabban hangzik: "sar în cap"
2. "Nézzétek meg jól a egymást. Négyből hárman nem lesznek ott a ballagáson."

Iván a "Speciális matematikák" nevű tárgyat oktatta, nem volt könnyű átmenni a vizsgáin. Olyan feladatokat kaptunk, amelyekhez hasonlót még soha nem láttunk. Használhattunk jegyzetet, könyvet, puskát, bármit. Mobilnet akkor még nem volt. Így is csak 1-2 embernek sikerült a vizsga. A pótvizsga ugyanannyinak. A pót-pót-vizsgán már olyan feladatokat adott, amihez hasonlókat szemináriumokon oldottunk. Aki nem volt tök hülye, átment. Egyszer vizsgáztam Ivánnál: tíz feladatból egyet tudtam elkezdeni, ez hatost ért. Jobban örültem neki, mint bármelyik tízesemnek.

Egy szép őszi reggelen egy évfolyam háromnegyede szépen megjelent Ivánnál a pót-pótvizsgán. Iván mosolyogva kipakoltatott mindent a katedrára. Puskákat, könyveket, jegyzeteket, Majd kiosztotta a feladatlapokat. Derűsen jó munkát kívánt.
– Három órátok van, óra indul... most! Hozok egy kávét. – kacsintott, majd kigurult a teremből. A döbbenetet harapni lehetett. Értetlenkedve néztek egymásra a diákok.
– Ezek nem szemináriumi feladatok!
– Basszus, ez mi?
– Soha nem láttam még ilyesmit! – suttogták kétségbeesetten.

Keserves negyedóra telt el így. Forgatták a feladatlapokat, egy-egy sort írtak a bátrabbak, de azt is gyorsan áthúzták.
– Lehetetlen ezeket megoldani!
– Ilyen nehezet még rendes vizsgán sem adott!
– De hol a francban van Iván?
– Talán a titkárnőkkel kávézgat? – lett egyre hangosabb a beszélgetés.

Egy bátor kezdeményező kiment a vécére. Rohanva jött vissza:
– Tiszta a levegő!
– Maradj az ajtó előtt, kopogj, ha jön! – ugrott gyorsan a katedrához valaki és vadul lapozni kezdett egy könyvben.
– De mit keressek? – nézett szét reménytelenül?
Többen is nekibátorodtak és felálltak a helyükről. Vitatkozni kezdtek, a tananyag melyik része lehet használható? Melyik feladat lehet könnyebb?
– Találtatok valamit? – dugta be a fejét az őrszem – Valaki cseréljen le, van egy ötletem!

A három óra letelt. Iván nem mutatkozott. A közös munka meghozta a gyümölcsét: a jegyzetek és a tankönyvek segítségével pár feladaton sikerült fogást találni. Őrszemet többször is cseréltek, mindenki nyugodtan ült, hogy megvan az ötös, a román tanrend szerint az a legkisebb átmenőjegy.
– Mi a fenét csináljunk?
– Várjunk még?
– Furcsa, hogy végig be nem dugta az orrát!
– Talán még mindig a titkárságon kávézik? Gyertek, nézzük meg!

Többen is elindultak a titkárság irányába. Rövid tétovázás után az egyikük bekopogott, és félősen bedugta a fejét:
– Jó napot! Iván tanár úr nincs itt? Pótvizsgát íratott, de... – a titkárnők harsány röhögése belé fojtotta a szót s visszhangozva hömpölygött végig a folyóson:
– Mindenki átment ötössel! Iván tanár úrnak tízkor indult a repülője Bécsbe!

Tokaj borvidék, Erdőhorváti. Templom a turistaútvonal egyik oldalán, papi lak a másikon. Ez utóbbiban éjszakázott Sanya néhány haverjával egy kiadós túra után, amely során több pincét is meglátogattak, megkóstoltak. Az erdőhorváti pap Sanya gyerekkori barátja, hosszúra nyúlt az este, borból is fogyott rendesen. Reggel korán a pap elhúzott valamerre, Sanya dörömbölésre ébredt. Eltelt egy kis időbe, míg rájött, hol is van, és merre lehet az ajtó, amit kitartóan dönget valaki. Öltözni nem volt ideje, így egy szál gatyában nyitott ajtót. Az ajtóban egy idősebb hölgy, mögötte még vagy harminc, balra a busz, amely további nyugdíjasokat szállított. Fél percnyi kölcsönös ámuldozás után végre megszólalt a néni.
– Dicsértessék, a templomot jöttünk megnézni!
– Izé, dicsértessék, ööö, izé, én nem is tudom... Nem én vagyok a pap, ő nincs itthon, én a barátja vagyok...
Tágra meredt szemek, halálos csend, két faluval odébb zúg egy láncfűrész.
–... úgy értem nem a barátja vagyok, csak egy éjszakát aludtam itt... – kapott észbe Sanya és beugrott az ajtó mögé, onnan kikukucskálva próbálta marasztalni a néniket.
– Hát én ebből már nem jövök ki jól... De legalább várjanak, felhívom telefonon, hol a templom kulcsa?