... három óra tízkor még volt kábé tíz-tizenöt percnyi munkám, gondoltam félre megvagyok, négyre már ott is lehetek Tihamérért a bölcsődében. Tiszta volt, mi a várt eredmény, öt perc alatt megtervezhettem volna a lépéseket, max öt perc alatt lefejleszthettem volna, öt perc pedig bőven sok is lett volna arra, hogy kipróbáljam, működik-e. Igenám, csak lusta voltam ezt így szépen végigzongorázni, inkább belecsaptam a sűrűjébe, hadd szóljon! Ide kaptam, oda kaptam, ide egy kis átszabás, oda egy öltés, itt egy rövidítés, ezt lehet törölni, ezeket összevonom... És azon kaptam magam, hogy több, mint félóra eltelt, és sehol semmi! Gyors leltár, mit is rontottam el? Meddig kell visszamennem? Aha, szóval az első öt perc után már rossz irányba rohantam. De legalább jó gyorsan. Fasza. Hát akkor tervezés: ez már megvan, utána az kell, majd cigánykerék, pukedli, piruett és kész is! S valóban, tíz perc múlva kész is volt, két perc alatt kipróbáltam, minden rendben, működik, csak hát már négy óra elmúlt! Kezdtem kombinálni, kiért menjek előbb? Lehel van közelebb az oviban, de ő a biciklijén még nem tud olyan gyorsan menni, mint én Tihamérrel a gyerekülésen... Szóval négy óra öt perckor már lent is voltam a mélygarázsban, Levi biciklijén a háromszögtáskában megtaláltam az imbuszkulcs-készletet, amit korábban már kölcsön kértem tőle. Meghúztam a kormányt, jól van, nem billeg többet, tenném vissza a kulcsokat, s egy nagyon halk pi-i-i-ing-et hallottam. Egy vékony kis fekete alátét gurult sietve be a biciklitartó állvány alá. Gyorsan kipiszkáltam. Honnan eshetett le? Markomban az imbuszkulcs szett szebbik vége bizony szétjött, potyogtak is róla a kulcsok vidám csilingeléssel, közülük az alátétecskék is, gurultak szerteszét. Végül a kulcsok foglalatának közepéről egy gyufaszál vastagságú kis rudacska pottyant ki, tökéletes hangvillaként csendült a betonon: láááá. Hát hangyaszámoláshoz volt hasonlítható a következő öt perc, amíg mindent visszatettem a helyére! Már csak az anya hiányzott, amivel rögzíthetem az állapotot az utókor számára. Kis kapirgálás után meg is találtam a Levi biciklijén a háromszög-táska mély sarkában. Pakk, vissza a helyére, már csak meg kéne szorítani, igenám, de mivel?! Hát egy imbuszkulccsal! Pont olyannal, amilyen nemrég pendült a betonon, és ami már szépen várt a helyén, hogy ráhúzzam az anyát! Feltúrtam gyorsan a táskámat, hátha kóborol benne valahol egy ikeás imbuszkulcs, úgy saccoltam, az a méret kell. S át mit találtam ott? Kicsattanó egészségnek örvendő saját imbuszkulcskészletemet! Amelyikről azt hittem, hogy otthon van a kamrában a polcon! Amelyiken pont van olyan méretű, ami a biciklim kormányához kellett és amit Levitől kértem kölcsön! DE!!! van egy nagy DEE! Ezen épp nincs olyan méret, amivel a Levi imbuszkulcskészletének a megjavításához kell! Túrom tovább a táskámat, csavarhúzót találtam, csillaghegyű, kicsit tompa. Próbáltam, forgatja a csavart, jól meghúztam, Levitől majd behajtom a köszönetet, hogy megjavítottam az imbuszkulcs készletét - gondoltam, miközben már tekertem kifele a mélygarázsból. Négy óra tizenhat percet mutatott már ekkor az óra. Hát ez gyors menet lesz! Tíz kilométer a bölcsődéig, onnan vissza még egy az oviig! Épp egy kis dombon tekertem felfelé, hogy elkerüljem a bicikliutat, amely hóna alatt hat sávon füstölnek az autók. A lendület már fogytán, a domb teteje még odébb, amikor majd' átestem a kormányon: leugrott a lánc, üresben tekertem. Sebaj, lepattanok, feltolom a bringát, lehajolok egy faágért. Oldaltáska, válltáska, hallelluja, előrelendül a vállamról, majd homlokon ver. Közben izzadok, derekam pucéran didereg a hét fokban, de megvan a faág, biciklilánc feszül, az első fogaskerék legfelsőbb kettő fogára sikeresen ráakadt. Az eldobott faág még le sem esett, mikor már újra a nyeregben tapostam a pedált. Sebesség gyök kettő, hátul furcsa surrogás. Ja, a hátsó fogaskerékről is lejött a lánc, s a fogaskerék és küllővédő tárcsa közé beszorult. Eldobott-megkeresett faág itt már nem segít, a lánczsír már kesztyűként feketél mindkét kezemen, mire kiszabadítom a láncot. Gyerekes bringásnál mindig van WD40 és popsitörlő, seperc alatt patyolat-tiszták a kezeim. De már négy óra huszonnyolc perc és még hét kilométer a bölcsődéig. Hajtok, izzadok, a lánc lóg, nem feszül, majd otthon megjavítom, most csak érjek el valahogy a bölcsiig. Váltani nem merek, hátul a legnagyobb fogaskeréken is ugrál a lánc, én pörgök, mint majom a köszörűn, csakhogy haladhassak. Öt előtt öt perccel már Tihamértt öltöztetem a dadusok zavartan becsmérlő pillantásainak kereszttüzében. Talán nem tudják eldönteni, hogy az izzadságtól tocsogó póló vagy a késés miatt akadjanak ki. Bölcsiből ki, Tihamért felkötözöm a gyerekülésre, én is nyeregbe pattanok, amit a lánc földet súrló meghajlással üdvözöl: újból leesett. Rezzenéstelen arccal lepattanok, marokra fogom a láncot, visszateszem, WD40, popsitörlő, öt óra tizenkét perckor már az óvoda udvarán hajolok meg Tihamér akarata előtt: "azt a szép követ vigyük Lehelnek ajándékba, nem azt, a másikat, azt, a fehéret, azt". Emelkednék, de válltáska, oldaltáska, pántja beakadt a kormányba, azt keresztbe fordítja a tarkómra, Tihamér a súlypont, méltóságteljesen dönti oldalára a biciklit. Feje tíz centire volt a járdától, mikor nagy nehezen visszahúztam. Persze Lehel volt az utolsó az oviban, és ebben az a jó, hogy már felöltöztetve várt rám, az óvónénik dettó, kulcs az ajtóban.
Mikor hazaértél épp mesét olvastunk békésen, és miután elpanaszoltad a hetvenéves bájgúnár páciensedet, úgy gondoltam, mégsem mesélem el Neked mindezt....
