- A cipőfűzője! - mutatott bal lábamra egy ősz hajú néni az Oktogonnál. - Még rálép!
Két hete voltam Budapesten, munka után elvegyültem a szürkén rohanó tömegben, általában cél nélkül mászkáltam. Ekkor már nem néztem a szembe jövő emberek arcát. Túl sokan voltak, fárasztónak találtam. Rájöttem, hogy ösztönösen kolozsvári ismerőseimet kerestem idegen vonásaikban, eredménytelenül.
Jól esett, hogy valaki szólt hozzám.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam volna vissza, de a néni feszült arccal már az átjárón húzta maga után a valamikor-sárga, nyikorgó kerekű bevásárló-kocsiját. Majdnem úgy éreztem magam, mint az óvodában, mikor Érsek Mónika azt mondta, megmutatja, ha én is megmutatom, de mikor ott álltam letolt harisnyanadrággal, ő kacagva elszaladt.
Kevés budapesti ismerősöm volt akkoriban, azokkal is már itt-tartózkodásom első napjaiban megejtettem a többé-kevésbé erőltetett hangulatú találkozásokat. A hideg, száraz levegőjű irodában sem ismertem még senkit, munkámat csendben végeztem, nem volt szükség beszédre. Egy hete majdnem teljesen néma vagyok, mosolyodtam el. Mégsem kötöttem meg akkor, ott az Oktogonon a cipőfűzőmet. Majd csak kicsal számomra egy kis figyelmet, reméltem. Egy hétig kellett még Budapesten maradnom. De hiába lobogott utánam a kibontott cipőfűzőm, nem figyelmeztetett rá senki más.
Flushing, New York City. A metró szemetes mozgólépcsőjén egy idős ázsiai bácsi állt előttem, hunyorogva nézett vissza rám, valamit mondott, talán kínaiul, lefele mutogatott. Kezével masnit kötött a levegőben. Aha, a cipőfűzőm! Mosolyogva megköszöntem, visszamosolygott ritka, össze-vissza meredező, sárga fogaival. Integetett, mikor elvált az utunk. Újból letérdeltem, huncut mosollyal kibontottam a cipőfűzőmet. Egy perc sem telt el, szóltak:
- Watch your shoelaces, man, or get yourself an insurance for them!
Két hétig tartott a kiküldetésem, szándékosan kibontott cipőfűzővel jöttem-mentem. Ezúttal sikeresebb voltam, egy-egy utam alatt többször is figyelmeztettek. Szóba álltak velem, akcentusom eredetét kérdezték. A parkban galambokat etető, piros tréning ruhához fekete napellenzőt viselő néni elmesélte, hogy tört ki az unokahúgának két foga a be nem kötött cipőfűző miatt, és, hogy szerencsére csak tejfogak voltak. Egy kis srác nagy hátitáskával és még nagyobb kólás pohárral a kezében két dollárt kért, hogy megkösse nekem. Lealkudtam egyre.
Nürnberg, az óváros egyik sétáló utcájában, amint kiléptem a szállodából, rám is szólt a portás:
- Pass auf, Ihre Schnürsenkel sind offen!
Megköszöntem, majd mosolyogva továbbsétáltam. Rosszallóan nézett utánam. Majd a következő járókelő, aki szembe jött biciklijét tolva, újból rám szólt. És a következő is! Pár percig bírtam, majd megadóan lehajoltam, megkötöttem a cipőfűzőt. Ugyanúgy szóltak rám akkor is, mikor a piroson akartam átszaladni az üres úton vagy nyolc óra öt perckor vittem le a szemetet, annak ellenére, hogy a kukán nagy betűkkel ki volt írva, hogy csak reggel 10 és este 8 óra között szabad pakolni bele.
Jelenleg újból Budapesten élek, már pár éve. Cipőfűzőm nyugodtan kibomolhat, senkit nem zavar, senki nem szól. Kibomlott cipőfűzők után kutatok, talán megköszöni a gazdája a figyelmeztetést...
